Előzetesen erre a napra terveztük Polonnaruwát, és a következőre Sigiriyát, de kis társaságunk nagyobbik része, vagyis rajtam kívül mindenki hátsó fertályi fájdalmakra panaszkodott a két nappal korábbi bringázás után. Ezt először nem tudtam mire vélni, aztán rávilágítottak, hogy míg én egy szuper összteleszkópos montit kaptam, ők bizony egy-egy igazi parasztlengőn teljesítették az etapot, és ennek tulajdonították mindezt. Lehet benne valami. Ebből kifolyólag az újabb bringás napot halasztani kívánták amíg csak lehet, így hát megcseréltük a kettőt.

A reggelit 7:30-ra kérjük, eddig ez bevált, 9 körül általában el is tudtunk indulni. Mire felébredünk, a hatalmas közös teraszunkon az asztalok gyönyörűen megterítve és feldíszítve. A háziak szívüket-lelküket kiteszik, lesik minden kívánságunkat, de tényleg. Pazar sri lankai reggelit kapunk, rizs kis téglalapokban, hatalmas halom valami ami leginkább mintha borsó, bab és lencse keveréke lenne, dahl curry szerű szósz, meg valami pikáns csípős káposztaszerűség lilahagymával, és persze gyümölcs. Remek minden, csak a teával akad kis gond, ami a kancsóban van az annyira sűrű és erős hogy E simán kávénak nézi és annak issza, a háziak pedig nem értik amikor a teát keressük, merthogy az ott van a kancsóban. Vidám pillanatok na, van is derültség amikor kiderülnek a dolgok.

Sigiriyát eredetileg busszal terveztük meglátogatni, de hamar kiderül hogy ez nem is annyira egyszerű, nincs direkt busz, át kellene szállni, így a tegnapi tapasztalatok alapján úgy véljük hogy jobb lenne inkább egy tuktuk. Elkezdjük felmérni a terepet, de első körben nem igazán akarnak annyiért elvinni amennyiért mi szeretnénk, ráadásul ekkor még úgy gondoljuk hogy két járgány kellene, mivel ezek azért nem olyan túl nagyok. Aztán hamar kiderül hogy lehetetlen itt sincs.

Sétálunk tehát a buszmegálló felé, bízván benne hogy a tuktukosok csak nem engedik el a bizniszt, de úgy tűnik ez most mintha nem működne, csak nem tudunk megegyezni. Várunk egy keveset, befut egy busz, érdeklődünk a kallertól hogy vajon Sigiriyába megy-e, de a válasz nemleges, azt állítja hogy majd a következő busz, az aztán közvetlen odamegy. Jólvan, akkor majd azzal. Ekkor azonban ott terem egy addig még nem látott tuktukker, és bedobja hogy ő bizony elvisz négyünket is. Namost, a helyi tuktukok jellemzően indiai gyártmányok, a méltán világhíres Bajaj márka jeles képviselői. Kapacitásuk kényelmesen egy ember plusz csomagok, vagy két ember max hátizsákokkal, esetleg nagy szükség esetén három ember, de akkor csomag már ne legyen. Vagy persze helyiekből bármennyi, de ez ugye mindig más kategória. Nekünk ugyan nem okozott problémát pl Kambodzsában négyen plusz csomagok bezsúfolódni egy (igaz kissé más típusú) tuktukba, vagy Borneon úgyszintén négyen plusz csomagok beleerőltetni magunk egy Protonba (max Astra méretű taxi), de itt még mi sem gondoltuk hogy egy ilyennel menjünk mindannyian. Mármint egészen eddig, mert most újfent bebizonyosodott hogy Ázsiában semmi sem lehetetlen. Többek között ezért is szeretjük annyira.

A jármű hivatalosan is csak négy személyes, ezért arra a rövid szakaszra, amíg a főúton megyünk, hátra zsúfolódunk be mind a négyen. Kb úgy kell elképzelni a dolgot, mintha egy kis Polski hátsó ülésére kellene beülnünk, azzal a könnyítéssel, hogy ajtók és ablakok azért nem nagyon vannak, tehát kilógás nem gond. Pár perc múlva aztán letérünk a ’jungle road’-ra, itt a sofőr maga mellé ültet. Egyből kényelmesebb lesz, remek hangulatban abszolváljuk a kb fél órás utat.

És akkor pár szó Sigiriyáról magáról, de csak amennyi feltétlen muszáj. Szóval Sigiriya kb a legnagyobb látványosság itten, olyasmi mint mondjuk Kambodzsában Angkor. Egy óriási, úgy 300 méter magas, a tetején kb 1,6 hektár kiterjedésű sziklatömb, amin egyesek szerint egykoron erőd és/vagy palota, mások szerint inkább amolyan kolostorféle állhatott. Mindenesetre baromi látványos ahogy szinte teljesen függőlegesen kiemelkedik a környező síkságból.

Megérkezünk hát, elsétálunk a bejáratig, megvesszük a jegyeket, majd irány a szikla. Már a hozzá vezető út is rendkívül látványos, egykoron varázslatos kertek állottak itt, rengeteg vízzel körös körül, mindenféle víztározókban és medencékben, föld alatti vízvezetékkel és ilyesmikkel. És mindez úgy 1600 évvel ezelőtt épült. Megdöbbentő hogy mikre voltak képesek akkor, amikor mi még nyereg alatt. Vagy esetleg még ott sem…

Viszonylag sokáig tart míg elérünk a szikla lábához, ámulunk és bámulunk, igyekszünk megnézni minden apró részletet. A kertek után hatalmas, több emelet magasságú sziklagörgetegek következnek, melyeken anno különböző építmények álltak. Sajnos jellemzően fából készültek, így mára már nyomuk sincs, max találgatni lehet hogy mi hogy is nézett ki. Innen aztán elkezdődnek a komolyabb lépcsők is, amikből a szikla tetejéig összesen 1200 darab lesz. Útközben felfelé egyszercsak pár emeletnyi csigalépcső következik, ez vezet Sigiriya híres freskóihoz, amelyek kivétel nélkül tökéletes testű, deréktól felfelé felhőkből kiemelkedő, ámde ékszereken kívül mást nem viselő hölgyeket ábrázolnak. A régészeknek egyelőre nem sikerült megfejteniük hogy kik is ők valójában, s mi célt szolgálhattak, a legnépszerűbb teóriák szerint vagy apszarák, vagyis égi táncosok, vagy valamelyik női istenség megtestesülései. Ezen tanakodunk mi is picit Ával, de viszonylag hamar rájövünk amire a tudósoknak 100 év alatt sem sikerült: a helyet szerzetesek lakták, tehát egészen nyilvánvaló, hogy a női aktok itt nem más, mint 1600 éves pornó. Nem is értem miért nem minket kérdeznek erről ;o)

Ezután a csigalépcsőn vissza, majd következik az úgynevezett tükörfal, ami egykoron állítólag olyan simára és fényesre volt polírozva, hogy láttad magad benne. Ma már nincs, viszont van rajta grafiti, egyrészt a hagyományos paraszt ’itt jártam, Jani’ stílus, másrészt viszont ennél némileg érdekesebb is, méghozzá a 7-10. századból, ami akkori ’turistáktól’ származik, és jellemzően az imént látott hölgyekről áradozik. Igen érdekes ez az ókori szexturizmus, főleg mivel a ’vendégkönyből’ lehet következtetni a szingaléz nyelv korai fejlődésére. Kb 700 grafiti van itt a falon, amiből 685-öt le is fordítottak. Ismét csak összehasonlításképpen: rendkívül nagyra tartott kultúránk első írásos emléke mikorról is származik? Igen, köszönöm, nincs is több kérdésem.

Ezután újabb lépcsők természetesen, majd következik az oroszlános terasz. Ahogy felérünk, figyelmeztető tábla fogad: tartózkodjunk a hangoskodástól, a zaj idegesítheti a környéken élő lódarazsakat, akik erre hajlamosak támadni. A dolog annyira komoly, hogy egy óvóhely is van itt, ahová be lehet menekülni támadás esetén, valamint egy orvos, vagy valami hasonló szaki, aki azonnal akcióba tud lépni ilyen esetekben. Mit ne mondjak, nincs is túl nagy hangoskodás…

Ezen a szinten van az úgynevezett oroszlános kapu, amiből sajnos mára már csak a mancsok maradtak meg, de ez is elég látványos. Két óriási, több méteres mancs, köztük vezet felfelé a lépcső a szikla tetejére. Megvárjuk amíg az oroszlánt utánozandó vicsorogva fotózkodó kínaiakat eleszi innen a fene, pár kép, majd felmegyünk mi is.

A panoráma eddig sem volt utolsó, de felérve 360 fokossá kerekedik. Elég tiszta az idő, fantasztikus a kilátás a környező varázslatos vidékre. Sokáig síkság, egy-egy tó, harsogó zöld mindenfelé, a távoli párában kisebb hegyek.

Jól körbejárunk mindent, majd szép komótosan leereszkedünk. Az oroszlános teraszon leülünk pihenni kicsit, amikoris kisebb csoport érkezik, valami szláv népség, talán szlovének, legalábbis K szerint vmi erre utalót mondtak. Elég hangosak alapból is, de amikor egy részük elkezd mászni felfelé a lépcsőkön, az egyikük, talán a vezető, lentről üvöltözik felfelé nekik. Ezt már nem bírom, s udvariasan, ámde határozottan kérem, ugyan ha lenne kedves halkítani magán egy kicsit, főleg tekintve hogy épp az imént sétált el a tábla mellett, mely erre próbálkozik felhívni a becses figyelmét. Válaszként bambán és sértődötten néz, de azért csak csendben marad, mi pedig dolgunkat jól végezve, s az emberevő darazsaktól ezáltal mindenkit megmentve, szépen indulunk tovább lefelé.

Eredetileg még egy másik, szomszédos sziklacsúcs megmászását is terveztük, melyről kiváló rálátás nyílik az oroszlán sziklára, azonban rövid és gyors haditanács után ezt elvetjük, jóból is megárt a sok, mászásból meg pláne. Helyette inkább besétálunk a faluba, s egy szimpatikus helyen némi friss gyümölcsleveket (kiváló), jegeskávét (pocsék) és egyebeket veszünk magunkhoz.

Miután így újult erőre kapunk, eszembe jut hogy hoppá, a jegyünkben benne van a múzeum meglátogatása is, ami bár annyira azért nem érdekel, de ha már kifizettük ne hagyjuk ki alapon nézzük csak meg, ahogy azt Ával már az elején meg is beszéltük. A lányoknak ehhez már annyira nincs kedvük, fáradtak is szegények, de kisebb (E) és nagyobb (K) tiltakozás után azért csak megyünk, főleg mivel időközben kerítünk egy tuktukot is, aki először elvisz a múzeumig, majd utána haza.

Körbeszaladunk hát gyorsan, többnyire a sziklán és környéként talált mindenféle szobrok és egyebek, annyira azért nem érdekes, kivéve egy hatalmas makettet a szikláról és környékéről, valamint a mellette futó kis animációt, ami azt mutatja hogy hogyan is nézhetett ki egykoron a hely.

Ezzel is végezvén rácsörgünk a tuktukosra, seperc ott terem, immár rutinosan szállunk be, többiek hátra, én a drájver mellé, majd irány haza. A jungle roadon egyszercsak észreveszek előttünk valami nagyot és szürkét. Egy pillanattal később a sofőr is, nyom is egy satuféket azon nyomban. És igen, amit mindannyian titkon szerettünk volna, egy igazi, vadon élő elefánt legelészett az út szélén! A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék, tartja a székely mondás, és úgy látszik itt is van valami hasonló, csak elefánntal, mert szemmel láthatóan nagyon tartanak tőlük, nyilván nem véletlenül, bizonyára előfordult már hogy a magzavart elefánt jelentős károkat okozott ingóságban és élőerőben egyaránt. Megvárjuk hát míg kényelmesen elfogyaszt egy kevés ezt azt az út mellől és visszafordul a sűrűbe, jópár perc telik el így amíg tisztes távolból csodáljuk, majd kövér gáz és elhúzunk mellette. Az úton hazáig az élmény hatása alatt vagyunk, és széles jókedvünkben bőséges borravalóval jutalmazzuk a tuktukost, aki igencsak hálás érte.

Ezután pedig nem maradt már hátra, minthogy bevásároljuk a napi söradagunk a szemben lévő italboltban, sikerrel hárítsuk az átverési kísérletet, mely szerint éppen tegnapról mára volt egy drasztikus, 67%-os áremelés, csak még nem sikerült átírni a táblát, hehe, majd hazasétáljunk, elfogyasszuk a bőséges és kiváló vacsorát, megírjam ezt a bejegyzést, majd vége is legyen a napnak, éppen 2 perc híján.

Jó éjszakát, folytatjuk amint tudjuk ;o)