Edzna
Ez itt már végképp egy félreeső hely, de azért arra nem számítunk hogy teljesen egyedül leszünk. Márpedig így történik, rajtunk kívül senki, pedig ez egy elég nagy komplexum, közepén az igen látványos, öt emeletes, elég jó állapotban megmaradt palotával. Illetve egyedül azért mégsem vagyunk, lévén ez is tele van leguánokkal, akik békésen sütkéreznek a köveken, valamint ők azt is megtehetik amit mi nem, simán felmászhatnak a palota emeleteire. És fel is másznak.
Mi csak a palota előtti teret körbevevő egyéb épületekre tudunk, ezek nincsenek lezárva. A helynek egészen különleges az akusztikája, négyen négy különböző épület tetejére mászunk fel, egymástól vagy 50-60 méterre vagyunk, mégis halljuk ahogy normál hangon beszélünk. Milyen lehetett itt akkor amikor a főpap vagy az uralkodó intézett valami beszédet a néphez? Mi is elszórakozunk ezzel egy kicsit, áldozatot mutatunk be az esőistennek, ami olyan jól sikerül, hogy a következő másfél napban szinte egyfolytában esik is. Lehet hogy mégis működik ez a dolog?
Mielőtt tovább mennénk, még megkerülöm a palotát, hátha van valami érdekes a túloldalán is. Ahogy ballagok mellette, belemerülve a könyvbe, egyszercsak furcsa zajra kapom fel a fejem. Egy jó három méteres kígyó iszkol sietve be a bozótosba, és sajnos gyorsabb mint én, mire előkapom a telefont hogy megörökítsem, már el is tűnik. Kicsit odébb újabb neszezés a bozótban, és még éppen látom ahogy egy kisebb, úgy két méteres példány tűnik el szintén a sűrűben.
Körbejárjuk még a helyet, akad még pár épület, és ahogy a végén jövünk le egy kisebb emelvényről, hát egy újabb kígyó kerül elő, valószínűleg ezt is megzavarhattuk a békés sziesztájában. Ezt már mindannyian látjuk, de a lányok valahogy nem felhőtlenül boldogok a dologtól ;o) Innen kezdve egyfolytában azt kérdezgetik hogy van-e itt kígyó? Persze hogy van, mint ahogy azt láthattuk is, de azért ahhoz elég nagy szerencse kell hogy találkozzunk is vele, nemhogy rögtön hárommal is. Ebben persze nem értünk egyet, mármint hogy ugyan szerencse-é ez avagy sem.
És itt elérkezik a hosszas autózások ideje, most pl még úgy 360 kilométer vár ránk a már Chiapas államban található Palenque-ig, ami a bázisunk lesz az elkövetkező három éjszakára. De az út itt még egész jó, négy óra alatt meg is vagyunk vele.
Tonina
A következő napi adag 133 kilométernyi tömény borzalom. És ez csak az odaút… Az még nem lenne baj hogy kanyarog, azzal is meg lehet valahogy birkózni hogy időnkén hosszabb-rövidebb szakaszokon éppen építik, de a rengeteg fekvőrendőr rongyosra tépi az idegeim. Márpedig ez itt nemzeti sport. Mármint a fekvőrendőrök telepítgetése gyakorlatilag bárhová, városon kívül és belül egyaránt. Van ahol jelzi valamiféle tábla, de az ilyen negyedrendű utakon, mint ez is itt, nem mindenhol. És nem is mindig könnyű észrevenni őket. Egyrészt tehát teljesen lehetetlenné teszik a folyamatos haladást, másrészt annyira magasak, hogy hiába állok meg teljesen előttük, és megyek át rajtuk szó szerint lépésben, így is gyakran felütik valahol a kocsi alját. A 133 kilométert végül három és fél óra alatt sikerül leküzdeni. Vagy inkább végig szenvedni.
A romváros maga amúgy elég érdekes, látogató alig, mindenhová fel és be lehet menni. A fő rész egy domboldalba épült város, templomokkal, adminisztrációs épületekkel, palotákkal, miegyébbel. Az alján pedig egy labirintus, amibe be is lehet menni, és a tök sötétben szépen megkeresni a tovább vezető utat. Annyira azért nem bonyolult, de érdekes végre belülről is látni egy épületet. Hogy mi célt szolgálhatott ez a labirintus, az persze rejtély.
Szépen végignézzük a különböző épületek maradványait, közben pedig mászunk egyre feljebb és feljebb, míg csak fel nem érünk a csúcson található piramis tetejére, ami Füstölgő Tükör, a város uralkodónőjének főtemploma volt egykoron.
Tonina amúgy arról nevezetes még, hogy sikeresen fogdosták össze a környékbeli egyéb maya városállamok uralkodóit, akiket aztán vagy busás váltságdíj fejében szabadon engedtek, vagy pedig ha nem volt fizetési hajlandóság, vagy éppen csak úgy gondolták jobbnak, helyben szépen lefejeztek. Az egyik templom oldalában van is egy viszonylag jó állapotban megmaradt fríz, amiben levágott emberi fejek láthatók, a belőlük stilizáltan spriccelő vérrel, valamint egy táncoló csontváz, kezében szintén egy levágott fejet tartva. Barátságos egy vidék volt ez egykoron, ehhez képes a mai útonállók, akik miatt tanácsos a környéket még sötétedés előtt elhagyni, maximum ipari tanulók lehetnek csak.
A visszafelé tartó út nem kevésbé gyötrelmes, viszont az egyhangúságot megszakítandó be van tervezve két vízesés, az Agua Azul, illetve a Misol-Ha megtekintése. Idő hiányában csak az elsőre kerül sor, ami nagyjából félút körül van. Ez egy igazán látványos darab, valójában nem egy vízesés, mint inkább vízesések hosszú sorozata, nevét a medencék azúrkék színéről kapta. Eredetileg fürdést is terveztünk itt, erre azonban egyrészt idő hiányában, másrészt a rossz idő miatt nem kerül sor, pedig igen kellemes egy hely, simán el lehetett volna tölteni itt jópár órát.
Yaxchilán
Újabb gyötrelmes út, bár ez nem kanyarog, nyílegyenesen fut a guatemalai határ mentén be a Lacandon dzsungelbe, viszont fekvőrendőrök ezen is igen szép számmal vannak, így folyamatos haladásról itt sem lehet álmodozni. A táv ezúttal 160 kilométer, amit úgy két és fél óra alatt sikerül abszolválni, köszönhetően leginkább annak, hogy az utolsó 40 kilométert egy colectivo (helyközi járatot teljesítő kisbusz) után kapaszkodva sikerül megtenni. A sofőr egy igazi latin volánpörgető mester, úgy ismeri az utat mint a tenyerét, kikerül miden gödröt, a legalacsonyabb részen megy át a fekvőrendőrökön, tehát csak követni kell. Az egyetlen bökkenő hogy minden képességemre szükségem van hogy bírjam a minimum 120-as tempót amit diktál. Nem megy könnyen, de valahogy sikerül.
Yaxchilán annyira bent található a dzsungel mélyén, hogy az egyetlen idevezető út az Usumacinta folyó, lanchát (keskeny és hosszú motorcsónak) kell szerezni az idejutáshoz. A folyóparton hatalmas parkoló, ahol a miénk az egyetlen autó. Hát, itt sem lesz az a tömegnyomor… Megérkezésünkkor valami éktelen üvöltözés fogad, mintha egy teljes falka oroszlán ölné egymást, de ezek csak a bőgőmajmok, a parkoló melletti fák tetején veszekednek valamin. Így először hallva valóban elég hátborzongató a hangjuk.
Gyorsan felderítjük a terepet, én elmegyek megnézni a kikötőt, míg a többiek megveszik a belépőket. A parton egy kis fedett épület, itt lehet beszerezni a jegyeket, két különböző társaság képviselteti magát kis irodával. Persze árkartell van, mindkettő 1500 pesoért kínálja 4 főre a csónakot. De rögtön hozzá is teszik hogy 1200-ért odaadják. Tekintve a gyér érdeklődést (rajtunk kívül még mindig senki), valamint a parton kikötött 30-40 csónakot, ezt kissé sokalljuk, de ennél lejjebb nem akarnak menni. Sebaj, tegyünk egy próbát közvetlen a csónakosokkal, hátha. Lesétálunk hát Ával a folyópartra, de az ottani csónakosok közlik hogy ők csak szembe, Guatemalába mennek, Yaxchilánba fent az épületben kell fuvart intézni. Ismét rá kell jöjjünk hogy ez itt nem Ázsia, ott ugyanis hasonló helyzetben már az összes csónakos körülöttünk tolongana, és max két perc kellene hogy meglegyen a fuvar, max 500-ért. Így viszont beletörődünk hogy ez most 1200 lesz. Sétálunk vissza a lányokért, el a kis irodák előtt, mikoris az egyikből utánunk szólnak hogy 1000-ért elvisznek. Deal, gyerünk.
Yaxchilán érdekessége a sok, viszonylag jó állapotban megmaradt sztélé, vagyis írásos kőtábla, amikből sokat meg lehet tudni a város történetéről. Innen tudják azt is, hogy a város urai a Jaguár dinasztia uralkodói voltak, s közülük is a legsikeresebb, a fénykor uralkodója IV. Pajaro Jaguar, azaz Madár (vagy talán inkább Sas) Jaguár.
Két órát kapunk a romok felfedezésére, ami kissé szűkösnek bizonyul, még legalább egy fél jól jött volna. Az első épület itt is egy labirintus, ezen keresztül lehet bejutni magába a városba. Igencsak misztikus ahogy denevérek röpködnek a fejünk körül, miközben a telefonok fényénél kóválygunk befelé a vaksötét folyosókon. Kiérve tágas tér fogad, körülötte különböző funkciójú épületek nem túl jó állapotú maradványaival. A fő látványosság a jobbra eső domb tetejére épült és viszonylag jó állapotban megmaradt templom, oromzatán egy az uralkodót, IV. Madár Jaguárt ábrázoló szoborral. Vagyis ami belőle maradt, a test és egy láb. Élőben minden bizonnyal azért több volt neki ezekből.
Van még két félreesőbb csoport, amiket kifelé még megnézünk, miközben a bőgőmajmokat hallgatjuk bent a dzsungelben, és a két óra leteltével éppen visszaérünk a kikötőbe. Idefelé 40 perc volt a csónakázás, vissza viszont folyásiránnyal szemben megyünk, így egy óra.
Viszonylag korán végeztünk, és mára már nem terveztünk semmit, hurrá, végre egyszer időben haza fogunk érni. A bal hátsó kerék viszont másképp gondolja, és szépen lassan leereszt. Tiszta szerencse, hogy mindez éppen akkor történik amikor megállunk kávézni. Gyors csere, de a tartalék csak egy faláb, így célszerű gyorsan megcsináltatni. Az út mellett szinte mindenhol van gumis, úgy látszik a gödrök és fekvőrendőrök megteszik a magukét, jövedelmező biznisz itt az ilyesmi. Az első ahova betérünk csak annyit tud megállapítani, hogy ez bizony több sebből is vérzik, de megcsinálni nem tudja, ez a következőre marad. Itt viszont gyorsan kiderül hogy mindez tulajdonképpen azért történt, mert ez a kerék bizony egy igazi sufnituning. Valaki valahol komoly defektet kaphatott vele, amit meg sem lehetett csinálni, ezért a megoldás az lett, hogy az amúgy tömlő nélküli kerékbe tettek egy belsőt, ráadásul egy olyat, ami egy jóval nagyobb kerékbe való, így az egyik gyűrődésnél az anyag szépen megunta, és kilyukadt. Először történik egy kísérlet az eredeti állapot helyreállítására, de a felni olyan szinten tropa, hogy ez lehetetlen, így marad a belső megfoltozása és visszahelyezése. Probléma tehát megoldva, bízunk benne hogy ki fogja bírni a hátralévő úgy 1200 kilométert.
Figyelem, spoiler jön: kibírta.
Palenque
Ezúttal nem kell sokat autózni, a romváros itt van közvetlen a mostani mellett, negyed óra alatt ki is érünk. Ez is nagyobb területen fekszik, és erről is elég sokat lehet tudni a kőtáblákból és egyéb írásokból. Elég sok jó állapotban megmaradt épület van itt, de mind közül a legjobb a Templo de los Inscriptiones, vagyis az Írások Temploma, ami a legnagyobb uralkodó sírhelyéül szolgált, és egy piramis tetején található. Felmenni sajnos nem lehet. Nem úgy mint a mellette találhatóba, ami a neje, a Vörös Királynő sírja, ez megtekinthető.
Mellettük egy jókora komplexum, a palota, egy helyreállított, három emeletes toronnyal. Van itt minden mi szem szájnak, illetve az egykori uralkodóknak ingere, nagy belső udvarok körül különféle helyiségek, az aljában ennek is labirintus, szépen be is lehet járni, plusz ugye a torony, ami úgy készült, hogy innen nézve a téli napéjegyenlőség idején a nap pont az Írások Templomába hull alá.
Ezután felkapaszkodunk egy kisebb dombra, ahol újabb komplexum, a korábban említett uralkodó fia által épített három grandiózus templom, egy-egy piramis tetején. Kicsit arrébb, bent a dzsungelben pedig még egy hasonló, az unoka által építve. Úgy látszik itt mindenki megpróbált túltenni a faterján.
K ezen a ponton rosszullétre hivatkozik, és kimegy a kocsiba. Az a fránya rommérgezés… (de ezt az előzetes elolvasás során kikére magának ;o) Mi még bejárjuk a terület alsóbb részeit is, de itt már nincs semmi kihagyhatatlan, bár igazán hangulatos ahogy a romok a sűrű erdőben állnak, mindenhol hatalmas fák nőnek, sokszor egyenesen a lépcsők közepéből, a köveket pedig mindenhol vastag zöld moha borítja.
Mára sincs már több program, mivel újabb hosszú út vár ránk, 360 kilométer a következő bázisig, mely Xpujil, ismét Campeche államban. Innen már visszafelé vezet az utunk. Szerencsére ezek a harmadrendű utak errefelé még elég jók, ezeken csak lakott területeken van fekvőrendőr, amikből viszont elég kevés akad, így három és fél óra alatt le is tekerjük.
Calakmul
A Yucatán déli részének egykoron legnagyobb városa, valaha 72 négyzetkilométeren terült el, és 50.000 ember lakta. Csak 1931-ben, véletlenül fedezték fel, és máig csak egy kis része van feltárva, azonban ez a kis rész elég szétszórtan terül el egy hatalmas dzsungelben, ami egyben nemzeti park is. Itt található az egész Yucatán legnagyobb piramisa is.
A főúttól még 60 kilométert kell befelé menni a dzsungelbe, egy egyre rosszabb úton. Ráadásul ugye mindez bent az erdőben, a nap meg reggel még alacsonyan van, így a fény-árnyék viszonyok olyanok az úton, hogy teljesen esélytelen észrevenni a gödröket, amikből viszont itt is akad számtalanul. Kap is az autó rendesen…
Ahogy megyünk befelé, egyszercsak egy mikrobusz állja el az út közepét, körülötte az utasai nagyon fényképezgetnek valamit. Kiszállunk mi is hogy megnézzük mi is az, hát egy pávaszemes pulyka, aki olyan harciasan védi a területét, hogy még autóval sem lehet átmenni, anélkül hogy el ne ütnék, mert minduntalan elé áll. Azt meg azért nem akarják. Később látunk még ebből jópárat, de egyik sem ilyen szent őrült.
Odaérve természetesen a leghosszabb utat választom a terület bejárására, azonban ez nem bizonyul jó ötletnek, így csak a végén jutunk el a leglátványosabb részhez, a két hatalmas piramishoz, K pedig addigra már teljesen ki van készülve, a mérgezés elhatalmasodott rajta. A többiek még hősiesen bírják. Azért az eddigi részek is érdekesek, leginkább amiatt, mert az egész egy igazi kirándulás a dzsungelben, ami tele van állattal: a korábbi pulykák mellett látunk még bőgő- és pókmajmokat, tukánt, valamint koatit, vagyis ormányos medvét is. Ez aztán igazán vicces egy darab, jó hosszú orra van, amit mélyen beleás a sáros talajba, rovarok után kutatva. És nem igazán fél az embertől, egy-két méterre is meg lehet közelíteni. Már ez önmagában is hatalmas élmény, ilyen, eddig soha nem látott állatokkal a természetben, az eredeti élőhelyükön találkozni. Ez legalább Knak is tetszik.
Nem is beszélve a piramisokról. Ahogy felmászunk rájuk, kiemelkedünk a dzsungelből. Ameddig csak a szem ellát, erdő, erdő és erdő. Emberi kéznek nyoma sehol, csak a két nagy piramis, meg egy kisebb, aminek a teteje éppen csak kilátszik a fák közül. Egészen varázslatos látvány, jó sokat el is időzünk itt fent.
Összességében vagy 10 kilométert sétálgattunk az erdőben a romok között, és még vár ránk a kifelé vezető út. A fényviszonyok ha lehet még rosszabbak, legalábbis a gödrök tekintetében, a pészmékerem drótokban lóg mire sikerül kikeverednünk. Be volt még tervezve egy kisebb romváros, Becan, de az általános sztrájkhangulat miatt ez már kimarad, így ezúttal valóban korán hazaérünk.
