Amit sajnos nem lehet megmászni. Ezért mi nem is tettük. Ámde remek kis túrákat lehet tenni a környékén, 4000-es hegyekben. Amit viszont tettünk. Lássuk hát hogyan is történt.

A program előzetes összeállításánál úgy gondoltuk, hogy túrázni 4000-es hegyekben, gleccserekhez igazán különleges élmény, amire nem minden nap és nem mindenhol adódik lehetősége az embernek, így hát beillesztettük ezt is az útitervbe. Ami rögtön okozott is némi problémát, mert először úgy gondoltuk hogy Bogota után rögtön ide megyünk, és aztán az óramutató járásával ellentétesen tesszük a kis 2000 kilométeres körünket, de aztán belegondoltunk jobban, és kezdett derengeni hogy gyakorlatilag nulla edzéssel és készüléssel ez nem biztos hogy fog menni, így hát adjuk meg legalább azt az esélyt a dolognak hogy az addigi túrák során esetleg szerzünk egy kis kondíciót, így hát megfordítottuk az egészet, és ezt hagytuk az első rész végére.

Ott hagytuk abba, hogy röpke 16 óra vezetés után megérkeztünk El Cocuyba, ebbe a hegyek közt megbújó festői kis falucskába, folytassuk is tehát innen. Még az érkezéskor megbeszéltük Marthával, aki a szállásadónk és egyben a vezetőnk volt a túra során, hogy másnap nem kelünk korán, csak egy rövid kis akklimatizációs túrát teszünk, így hát 8-ra kértük a reggelit.

Hét óra körül ébredek, arra a nem túl jó hírre hogy K teljesen rottyon van, most tört ki rajta igazán a még a Cocora völgyben összeszedett megfázás, köhög mint állat, nem érzi jól magát. A mai bemelegítést kihagyja, hogy talán másnapra jobban lesz, és a fő túrára tud jönni. Nem szeretnék spoilerezni, de végül nem tudott ☹

8-ra kimegyünk reggelizni, itt is a szokásost kapjuk, gyümölcs, rántotta, péksütemény, és extraként egy darab sajt. Felturbózzuk a hozott banánnal, így már egész laktató. Nameg persze a szar kávé, amit ők csak tintonak, vagyis simán feketének hívnak. Messziről látott már kávét, de sajnos nagyon messziről, ami kb olyan érzés mintha mondjuk Villányban valami tablettás lőrét kapnál.

Indulás előtt még elugrunk a gyógyszertárba venni valamit Knak, hátha segít rajta. Á elmagyarázza a tüneteket, kapunk vmi kanalas orvosság szerűséget, ami végülis segített, csak sajnos nem elég gyorsan. Aztán Marthával megbeszéljük hogy hova is lenne érdemes mennünk, majd indulunk fel a hegyre. Bő fél órát zötykölődünk olyan utakon, hogy kész csoda hogy a kis ócskavasunk nem esik szét, de valahogy kibírja, és máris fent vagyunk 3850 méteren. Innen tervezünk tenni egy kis túrát pár tóhoz, vagy amíg eljutunk.

Elindulunk felfelé, könnyed kis emelkedő egy olyasmi úton mint amin eddig is feljöttünk, vagyis igazából kocsival is járható lenne. Tényleg nem vészes, de azért se nem megy gyorsan, se nem megy könnyen, egy kis erőfeszítés is komoly lihegésekkel jár. Ez kissé furcsa, de végülis számítottunk rá, elég magasan vagyunk. Hamarosan elérjük a 4000 métert jelző kis táblácskát. Hurrá, fényképezkedés, örülés, miegymás. Megyünk tovább, 4200 körül van a nemzeti park bejárata, de mire elérjük, az eső is rákezd. Nincs itt senki, beállunk a kis bódé eresze alá, eszegetünk kicsit amíg eláll. Nemsokára érkezik valaki aki szemmel láthatólag a park személyzetéhez tartozik, de bár a parkba csak borsos belépő árán lehet bemenni, nem foglalkozik velünk, nyilván ő is tudja hogy innen max egy kis sétát teszünk odabent. Ahogy kicsit alábbhagy az eső, megyünk is tovább, lassan leereszkedünk egy kisebb völgybe egy tanyához, majd utána ismét kissé fel. Itt meglátunk egy táblát ami egy körtúrát mutat, de erre sajnos már nincs időnk, négy óra lenne, most meg már két óra, tehát éppen sötétedésre érnénk vissza, és még vissza kell menni a kocsihoz is, így hát ezt már nem vállaljuk be, csak megesszük a kajánk másik részét, majd indulunk vissza a kocsihoz. Ha ezt előre tudjuk, akkor a tanyáig kellett volna feljönni kocsival, majd még simán belefért volna a körtúra is, dehát Martha is azt mondta hogy ez az út nem járható kocsival, így meg sem próbáltuk. Visszasétálunk a kocsihoz, majd lecsapatunk vissza a faluba.

K állapota sajnos nem javult, így fájó szívvel de abszolút racionálisan úgy dönt hogy kihagyja a másnapi túrát. Tényleg elég rosszul van szegény, még vacsorázni sem akar eljönni, ami azt jelenti hogy valóban nagy a baj. Csak egy kis sültkrumplit kér, amit hozok neki a főtérről az egyik kis kajáldából. Aztán irány az ágy, korai fekvés, mivel másnap négykor kelünk, szóval nem ártana aludni egy kicsit.

Kilenc körül fekszünk le, négyig alhatnánk hét órát, de én már hajnali kettő körül felébredek, és nem is tudok visszaaludni. Olvasgatással ütöm el az időt, mígnem végre eljön a négy óra, mehetünk reggelizni. Ötre tűztük ki az indulást, amit bravúrosan öt perces késéssel majdnem sikerül is tartanunk. Az indulási pont 3600 méteren van, vagyis kicsit lejjebb mint ahonnan tegnap indultunk. Az út odáig alig több mint 20 kilométer, de a remek utakon így is több mint egy óra.

Bőven sötétben indulunk, de kb mire elérünk addig a pontig ahonnan tegnap elindultunk, ki is világosodik. Éppencsak elhagyjuk azt a helyet, amikor balra feltűnik a Ritacuba Blanco, a maga 5410 méterével Kolumbia legmagasabb csúcsa. Fenséges látvány az állandó hóval a tetején, ráadásul éppen ekkor a kelő nap vörösre festi az égen oszladozó bárányfelhőket. Szürreális látvány, mintha az egész ég egyetlen nagy tűzviharrá változott volna a hegyek felett. Nem győzzük fényképezni. Szerencsénk van az idővel, legalábbis ekkor még úgy gondoljuk…

Negyed hét körül érünk a túra kiinduló pontjához, egy tanyához 3600 méteren. A természet megóvása érdekében a hegy gyakorlatilag le van zárva, csak három kijelölt túraútvonalon lehet felmenni, szigorúan csak vezetővel. Ahogy megérkezünk, rögtön neki is indulunk. Kezdetben egy erdős részen megyünk felfelé, az út folyamatosan emelkedik, de itt még egyáltalán nem vészes. Majd következik a paramo, ami egy trópusi magashegyi ökoszisztéma, túlnyomórészt cserjés növényzettel. Jellegzetes növényzete a Frailejones, aminek szerintem nincs is magyar neve, lévén viszonylag kevés nő belőle az Alföldön. Valamiféle pozsgás, már amennyire a limitált biológiai ismereteimmel meg tudom állapítani, és akár embermagasságúra is megnő. Itt pedig egy egész völgy tele van velük, nagyon jópofa.

Megkerüljük a völgyet, elérünk egy kis hídhoz, ahol Martha közli hogy jó, akkor most innen jön a nehéz szakasz. Azért eddig se volt sétagalopp, mi jön ezután? Sok töprengésre azonban nincs idő, gyorsan eszünk valamicskét, ami részemről egy otthonról hozott energia szelet, és már indulunk is tovább. Innen már valóban igencsak nehéz, meredeken emelkedik, tele van kisebb-nagyobb kövekkel, de az igazi gond a magasság. Hamarosan ismét 4000 méteren vagyunk, ami azt jelenti hogy nincs levegő. Érdekes dolog ez, előzetesen én sem tudtam elképzelni hogy milyen is lesz. Szóval olyan hogy minden sokkal nehezebben megy. A Cocora völgyben is 3000 méteren túráztunk, és bár kb ugyanilyen meredek ösvényen jöttünk fel, de az sokkal könnyebb volt. Úgy látszik a nehézség a magasság növekedésével exponenciálisan nő. Itt már egyre gyakrabban meg kell állni, és amikor megállunk úgy lihegünk mint aki épp most futott maratont.

E egyre rosszabbul fest, egyre nehezebben bírja, egyre többet kell megállnia. Martha látja rajta, kérdezgeti hogy van, fáj-e a feje, van-e hányingere? A válasz minderre néma fejrázás, kivéve amikor azt kérdezi hogy kér-e kokalevelet, amire a néma fejrázás helyett egy hangos ’Jaaa, azt persze!’ érkezik �

Igen lassan érünk el ennek a szakasznak a végére, kezdünk kissé időhátrányban lenni. Akármeddig is jutunk, a szabály az hogy 1-kor vissza kell fordulni, különben nem érünk le sötétedésig. Lassan felérünk egy gerincre, ahonnan már lehet látni a gleccsert. Itt megint megállunk egy kicsit pihenni és enni, én meg jól megnézem magamnak a gleccsert K távcsövével. Akkor még nem tudtam hogy összesen ennyit fogok látni belőle… E megkapja Martha egyik botját, hátha úgy könnyebb. Egy ideig rendeltetésszerűen használja, de a végén a bot már merev rúdként funkcionál, E pedig az utolsó pár száz métert vontatva teszi meg.

Végül nagynehezen csak felérünk 4600 méterre, a lagunáig, ami valójában egy gleccsertó, erről kapta az ösvény a nevét. Eddigre azonban már igencsak elromlik az idő, a felhők összeállnak, és kezdenek leereszkedni, ami nem ígér sok jót. A tavat még éppencsak látjuk, de már azt sem sokáig. Elvileg itt van a túra vége, de a gleccserig még van másfél kilométer, és további száz méter szintemelkedés. És már negyed egy. Rövid tanakodás után úgy döntünk hogy próbáljuk meg, ha kicsit tudjuk fokozni a tempót, és nem állunk meg állandóan, elvileg még van esély hogy elérjük. Nagyon szeretném látni a gleccsert, ezért előszedem az utolsó rejtett erőtartalékaim, és nekiindulok Martha után. Nem teszünk meg azonban még száz métert sem, amikor jön előre Á, és közli hogy E nem bírja tovább, ők maradnak. Ez viszont itt nem így működik, senkit nem hagyunk az út szélén, és ez valóban így is van, nem úgy mint otthon… Együtt kell maradnunk, a guide felel értünk, mivel itt bármikor történhet valami váratlan, elég ha csak a fáradt delikvens leül egy kis időre, itt már nulla fok körül van, könnyű végzetesen kihűlni. A gleccser tehát kimarad sajnos ☹

Visszafordulunk hát, és éppencsak visszaérünk a lagunához, elkezd esni valami hódara szerűség, ami hamar intenzív havasesőre vált. Előkerülnek az esőkabátok, ami fent még úgy-ahogy megvéd, de a lábszáram percek alatt csurom vizes lesz (aaaaz ellen nem véd), ami nem túl kellemes érzés. Ennek már a fele sem tréfa, gyerünk le gyorsan. Már amennyire gyorsan tudunk, mert En teljesen kitör a hegyibetegség, fejfájás, hányás, van már minden ami kell, és semmi ami nem. Vagy pont fordítva?

Lefele azért már lényegesen gyorsabban megy a dolog, legalább a légszomjjal nem kell küzdeni. Van helyette remek havas eső. Nem biztos hogy jó csere volt… Nemsokára elérünk egy barlanghoz, ahol megpróbáljuk megvárni amíg egy kicsit csendesedik az eső. Addig legalább megeszem a szendvicseim.

Az eső kb annyi szünetet tart amíg a nehéz szakaszon leérünk, majd újra rákezd, és immár csak akkor áll el pont amikor megérkezünk a kocsihoz. Ez az utolsó rész igencsak keserves, a végére megint teljesen átázok, a lábam akkor sem lehetne vizesebb ha belegyalogolok a patakba. Az esőkabát szart sem ér, de legalább alatta a felsőm nem ázik át, így a lábam kivételével úgy-ahogy száraz maradok. De végül csak leérünk a kocsihoz és egy újabb bő óra alatt lezötykölődünk a hegyről. Annyi erőnk sincs hogy vacsorázni elmenjünk, meg mondjuk éhesek sem igazán vagyunk. Gyorsan megbeszéljük a másnapi indulást, aztán állok a forró meleg víz alatt legalább fél órát, és beájulok az ágyba.

A másnapi program csupán annyi hogy visszajussunk Bogotába, leadjuk az autót, és késő este elrepüljünk Cartagenába, amit sikeresen abszolválunk is, így hát folytatás majd onnan, végre a melegből.