Az előző bejegyzés végén meg lettem szólítva, hát íme, következzen a kis összegzés, hogyan s milyennek is láttuk Sri Lankát.
Kezdjük talán azzal, hogy Sri Lanka igen kompakt kis ország. Mindössze 65 ezer és még néhány száz négyzetkilométer, vagyis területe Magyarország területének kb a kétharmada, mármint nem úgy kétharmada hogy 40%-a, mert amint úgy 4 éve tudjuk, nálunk a kétharmad az valójában csak ennyi, hanem úgy kétharmada, ahogy a világ összes többi országában a kétharmadot számolják. Érti aki érti. Tehát, kompakt méretéből adódóan éppen ideális arra, hogy az ember bő két hét alatt körbejárja, megnézze ami igazán érdekli, majd ezután még a tengerparton is eltöltsön egy kis időt, mert minden jó, ha jó a vége, és a vége a tengerparton igazán jó.
Nem mondanám, hogy hatalmas várakozásokkal álltunk az út elébe, de ezeket a várakozásokat Sri Lanka abszolút hozta is. Kicsit olyan érzésünk volt, hogy igen igen, szép is, jó is, van is egy csomó minden, kivéve mondjuk a sört, mert az sajnos pont nem nagyon, de azért az egész valahogy mégsem üt akkorát. És ezt még ugye sörrel sem lehet fokozni, ami halmozottan hátrányos helyzetet jelent. Viszont legalább nem is vártuk hogy nagyot üssön. Nameg persze mindez csak azért van, mert az elmúlt években igazán magasra tettük a mércét az ütés tekintetében.
Ellenben igen változatos és izgalmas kis utat lehet itt összehozni. A miénk nagyjából három tematikus részre volt osztható, amik szintén nagyjából egyenlő arányban is oszlottak el, mégpedig:
- szakasz: ősi kultúrák és romok
- szakasz: természeti szépségek
- szakasz: tengerpart
Lássuk tehát őket szépen sorban.
- A romok
Az első hét ezek felfedezésével telt, és nem csak a fő csapás érdekelt, beiktattunk olyan helyeket is ahol turisták azért nem annyira járnak. Próbáltuk nagyjából időrendben végigjárni őket, kezdve Anuradhapurával, ami az időszámításunk kezdete körül virágzott, majd folytatva Polonnaruwával, ami jó ezer évvel később, beiktatva közbe Sigiriyát, valamint kisebb (jelentőségű) helyeket is, és zárni Kandyvel, ami az utolsó királyság volt, mielőtt a britek végképp át nem vették az uralmat 1815-ben. Anuradhapurából sajnos már szinte semmi nem maradt, kb mint Aquincum, szinte csak az épületek alapjai. Nameg persze a hatalmas dagobák, amik azért igen látványosak. Polonnaruwában már több minden látható, ami érthető is, úgy ezer évvel kellett csak kevesebbet kibírnia. Sigiriya viszont igazán lenyűgöző és valóban egyedi, az összes közül egyértelműen ez tetszett a legjobban, ez valóban olyasmi amit mindenkinek látnia kell. Szép és érdekes tehát mindez, azonban egy Angkorhoz, Borobudurhoz vagy Prambananhoz nem fogható, ha valaki azokat már látta, azért van egy kis hiányérzete.
- A természet
Mikor már épp kezdtük kicsit unni a köveket, jött a váltás, és valami teljesen más, a természet, hegyek-völgyek, erdők-teaültetvények, különleges és kevésbé különleges helyek. Az eleje sajnos rögtön egy leküzdhetetlen akadállyal indult, nem sikerült feljutni az Adam’s peak-re, bármennyire is szerettünk volna, és így jól nem is láttuk Buddha lábnyomát, ami ott van a tetején. Egyszer már mintha láttunk volna egy Buddha lábnyomot, de sehogy sem jut eszembe hogy hol is, úgyhogy ezzel talán annyira sokat nem vesztettünk, mindenesetre azért csalódottak voltunk hogy nem jött össze.
Ezután következett a vonatozás a hegyek és teaültetvények között, ami szuper is lett volna, ha nincsenek dugig tele a vonatok, és esetleg kellemesebb és nyugodtabb körülmények között tudtuk volna megcsodálni mindezt. Persze így is feltaláltuk magunk, kipróbáltuk a train surfing nevű extrém sportot, valamint annak (t)rendje és módja szerint végig is csodáltuk a teaföldeket, de azért valahogy mégiscsak jobb lett volna ha mindezt nem sokszázad magunkkal csináljuk. De hát a túlhypeolt helyek már csak ilyenek.
Ennek a szakasznak a csúcspontja talán a Lipton’s seat és a Diyaluma vízesés volt, nameg persze az onnan való kalandos hazajutásunk a vad elefántoktól (nem) fenyegetve, iskolabusszal utazva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, valamint négyen préselődve egy tuktukba, miután a rendőrökkel le lett egyeztetve hogy ők ugye nem látnak semmit.
- A tenger
Ami viszont aztán semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, hacsak annyit nem, hogy a homok nem fehér, amit az ember minden tisztességes trópusi tengerparttól várna, ugyebár. De soha nagyobb gondot. Itt valóban sikerült tökéleteset választani, ahogy K korábban már részletezte is, távol mindentől, szép hosszú partszakasz, ember szinte senki és semmi, csak a három S (sun, sand, sea). Meg a hullámok. Az óriási hullámok. De nekem pl ez inkább előny volt mint hátrány. Persze riogatnak mindenfélével, hogy bele ne menj mert kb biztosan belefulladsz, és ha valaki nem, vagy nem jól tud úszni, mondjuk pont mint a helyiek akik mondják, akkor ez hihetőnek is tűnik. A hullámokat viszont nem olyan nehéz kiismerni, elég hamar rá lehet jönni hogy hol van az a pont ahol már nem bánt, valamint hogy tudsz eljutni odáig. Ha pedig elkap, akkor nagy levegő, előbb-utóbb úgyis kidob. Még egészen kis gyerek koromból van egy emlékem, amikoris Bulgáriában, a Fekete-tenger partján nyaraltunk, és hatalmas hullámok voltak, amit rettenetesen élveztünk. Persze azok a hullámok valószínűleg azért nem voltak annyira nagyok, csak én voltam kicsi, mindenesetre nagyon jó móka volt, és kb azóta szerettem volna olyan tengerpartra menni ahol ilyen szép nagy hullámok vannak, ami így végre maradéktalanul össze is jött.
Mindennek pedig a colomboi szálloda, a maga végtelen medencéjével a 26. emeletén tökéletes megkoronázása volt.
És hogy mit is mondok amikor valaki megkérdezi hogy milyen is volt Sri Lanka? Természetesen azt hogy szuper. Merthogy valóban az is volt. Arról pedig igazán nem ő tehet, hogy az eddigi útjainkon túlságosan magasra tettük a mércét ;o)
Sri Lanka tehát az a hely, ahol valóban van minden, de semmi sem a no. 1. Mert ha
- valaki ősi romokat akarna nézni, akkor Angkor az
- valaki az élő kultúrára, a mindent átszövő vallásra kíváncsi, akkor Bali (hindu), vagy Burma (buddhista) az
- valakit inkább a természet, az igazi dzsungel érdekel, akkor egyértelműen Malajzia az
Szép tengerpart kategóriában viszont Sri Lanka nagyon is versenyképes, jóllehet ehhez is mindenképpen hozzá kell tenni hogy Burmában a hasonló tengerpart fehér homokos (és motorozni is lehet rajta), Malajziában és Indonéziában pedig a víz alatt is akad látnivaló bőségesen. És a teaföldek látványával is max a bali rizsteraszok vetekszenek.
Ennyit tehát eme csodás országról, avagy Ázsia csodájáról, ahogy az ország turisztikai szlogenje is szól. Hacsak K még nem ír egy zárást/összegzést/bármit a saját szemszögéből, akkor ennyik voltunk, köszönjük a figyelmet, és most kérem kapcsolja ki, találkozunk jövőre ugyanitt, amikoris egy olyan ország a célpont, amitől viszont nagy ütést várunk ;o)
