Reggel korán kelünk, az indulási időt belöttük, 8-kor indulás legkésöbb. Aznap megint egy hosszú út várt ránk, Airlie Beachig kell eljutnunk, ami közel 11 órás út és 900 km. Ilyenkor csak azért állunk meg, ha kell, akkor elintézzük az ügyes-bajos dolgokat (amúgy rengeteg mosdó van az autóút mellett, tiszta mind, kézmosó és wc papír mindenhol van, ahogy már megszoktuk) és vacsorázni. Minden perc számít, egyrészt mert ugye a sebességhatár fix, figyelni kell az állatokra és az ember fia és lánya nyilván fárad út közben. Zs egy igazi hős, hogy ezt az utat letolja egyedül. Gondolkoztam, hogy megpróbálom én is a bal oldali vezetést, de úgy hiszem, jobb, hogy nem tettem.

Szóval reggeli a hostelben (azt írta a Booking, hogy van), naivan mi azt hisszük, végre rendes reggelink lesz, de hát sajna ráfaragtunk. Mielött átmentünk a Fraser Islandre, megismerkedtünk az itteni reggeli fogalmával, mert akkor is itt szálltunk meg, így kvázi rutinosan tesszük a dolgunk. Én sütöm a gofris palacsintát, Zs csinálja a pirítóst, már amennyire van kedvük belőle enni, ugyanis a kenyér penészes pár helyen. Még az Aldiban vettünk egy passion fruit öntetet, amit a karácsonyi vacsoránknál is a pallerhez ettünk, gondoltam kifut az akció, majd jó lesz valamire. Hát jó is volt, pont ezt a reggelit feldobni. Gyorsan benyomjuk a pallereket, tea, kevéske pirítós és indulunk. Igazán büszke vagyok magunkra, hogy minimál csúszással el tudtunk indulni.

Na az öröm sokáig nem tartott, ugyanis konstatáltam amint beszálltam az autóba, hogy Zs igen bosszús, a telefonjára mutogat, hogy zölden világít, most mit csináljon, mi baja lehet. Na ez a zöld képernyő mindent jelent, csak jót nem. Kb egy éve egyszer leejtette a telefonját, és a kijelző jobb felső sarka megsérült, de nem lett akkor nagyobb baja, egy-két pixel hibás lett, de ennyi. Na mióta megjöttünk, már a felső sáv elkezdett villódzni, így sanszos volt, hogy valami lehet fog történni, de hogy az a valami ennyire gyorsan és itt ér minket, nem számítottunk rá. Gyorsan lefuttattuk a dolgokat, hogyan tudunk egy telefonnnal megoldani mindent, de hát gyorsan rájöttünk, hogy sehogy. Hála a kétfaktoros hitelesítéseknek, semmilyen pénzügyi dolgot nem tudtunk volna intézni, hiába van nálunk még laptop is. Nem volt mit tenni, keresni kellett egy szervízt.

Még el sem hagytuk Hervey Bayt, amikor kanyarodtunk egy mini plázához, a térkép ott írt egy mobil boltot, gondoltuk hátha. Illetve ilyen helyeken lehet wifit csiholni, ami kellett ahhoz, hogy ha ott lyukra futunk esetleg, tudjunk keresni másik szervízt. Kb fél 9-re érünk oda, a bolt 9-kor nyit, így letelepedünk elé, várjuk a boltost. Szerencsénkre az hamarabb jön, mint a nyitás, észreveszi, hogy rá várunk, beinvitál már minket nyitás elött minket és segít. Ránéz a telóra, terrible sorry, mondja, de ez kijelző cserés lesz. Namármost, ő ezt nem tudja megcsinálni, de van itt a közelben egy másik pláza, oda menjünk át, ők vszínű fognak segíteni. Megköszönjük a kedves segítségét, pattanunk a kocsiba, irány a másik pláza, szaladunk a boltba. Elég idegesek vagyunk mindketten. Egyrészt ez nem kevés költség lesz, másik, hogy mennyi idő alatt lesz kész és végül mikorra érünk oda az aznapi szállásunkra.

A boltos srác itt is segítőkész, megerősíti a másik srác által mondottakat, kérdezzük, mennyi az annyi, hát egy bájos, szabad szemmel igen jól látható összeget mond. Nincs mit tenni, én kifizetem az előleget,  mondja, hogy plázázzunk egy kicsit, 11 órára megpróbálják megcsinálni. Na, ez az idő tetü lassúsággal telik. Izgulunk, hogy sikeres legyen a művelet és nehogy elvesszenek adatok. Bemegyünk mindenféle boltba, vásárlunk ezt-azt, iszunk egy kávét és bizakova megyünk vissza 11-re. A srác mosolyogva vár minket, kész a teló, boldgoság van, nagyon örülünk. Zs belép gyorsan a telefonba, kifizeti a maradék összeget, irány a kocsi és indulás, amilyen gyorsan csak lehet. Elvesztettünk közel 3 órát, így biztosan tudjuk, hogy sötétben fogunk vezetni a végén, ennek viszont nagyon nem örülünk. De, legalább működik a telefon!

Az utat lehozzuk simán, út közben Mackay városában megállunk még gyorsan enni valamit, jobb híján egy kebabos jön szembe, ez jó lesz, gyors lesz mindenesetre legalábbis. Így is volt, betoljuk a két kebabot, a krumplit hozzá és folytatjuk az utunk.  Este 10 körül érkezünk meg Jocelynhez, itt is Airbnb-nk van két éjszakára. A filippinó házigazdánk nagyon kedves, megmutatja a szobát, cica is van, minden szuper. Gyors fürdés, fekszünk le aludni, másnap 8.30-ra kellett a találkozó ponton lennünk a rendőrség elött, hogy a transzfer busz felvegyen minket és vigyen a kikötőbe. Éjjel arra ébredek, hogy ömlik az eső, mintha megint özönvíz zúdulna le a városra. Azon agyalok, hogy nem lehetünk ilyen szerencsétlenek, hogy ezt a Whitsunday hajókirándulást is elmossa az eső.

Reggel korán kelünk, hála az égnek nem esik, bár felhős az ég, de helyenként napsütés van. Na ez bíztató, akkor megyünk. Reggeli után szinte azonnal indulunk. Kocsit lerakjuk, jön a transzfer és már a kikötőben találjuk magunkat és csekkolunk be a túrára. Vannak nyilván utastársak, talán összesen negyvenen lehetünk, megyünk a hajóra, mindenki elfoglalja a helyét, irány a tenger. Az idő vegyes, de legalább süt a nap. A tenger nem adja magát könnyen, óriásik a hullámok, megy a hullámvasutazás ezerrel, a szobánkban maradt daedalonra gondolunk vágyakozva, bárcsak lett volna eszünk és bevesszünk indukás elött, max nem lesz szükségünk a hatására, mert sima liba az út. Na de nem az, felrémlik az ikonikus filippinó hajózásunk emlékei, amikor 8 órán át szeltük a viharos tengert a kis hajónkkal, amikor is kávét és kekszet szolgálnak fel. Gondoltam magamban, na lesz legalább minek kijönnie a szegényes reggeli ellenére. Megállunk egy pillanatra egy öbölben, a kapitány valamit nézeget, kihasználva az adódott lehetőséget elszaladtam mosdóba. Azzal nem számoltam, hogy időközben elindulunk, így egy remek comb edzéssé válik a mosdóban tartózkodás. Nagy nehezen végeztem a teendőmmel, nem mondom, nem futott le abban a két percben bennem párszor, mi lesz, ha itt pl kettétörik a hajó és én a wc-ben fulladok meg. Na de szerencsére nem ez történik, diadalittasan kivágom az ajtót, elismerő pillantásokat kapok a környéken ülöktől, mikor rájöttek, hogy azt a borzalmas nagy hullámzást én abban a lyukban csináltam végig. A helyemre vezetnek, kapaszkodjak rendesen, nehogy kirepüljek véletlen. Egy család a hajó közepén áll. A gyerekek tudnak ülni, apa és anya viszont nem, kapaszkodnak ők is ezerrel. Azon gondolkozom, állva még inkább liftezhet a gyomor, csodálom, hogy bírják így, ráadásul a férj már két sörön is túl van. Na ekkor a nő arca elfehéredik, szalad hátra, rövid időn belül megérezzük a hányás szagot, na mondom ez remek lesz így, próbálom én is elkerülni ezt, na de a szag erősen inspirál, így nekem is erősen koncentrálnom kell, hogy csak ne én legyek a következő. Csendesebb vizekre érünk, ekkor megfogadjuk, hogy a daedalont legközelebb tényleg használjuk, hát így semmi értelme és funkciója nincs, hogy csak utaztajuk.

Amint ezt megvitatjuk, lassítunk is, a távolban felsejlik egy végtelen hosszúságú fehér part, közeledünk a Whiteheaven beach felé. Csodás valóban, nincsenek is sokan itt. A menetrend az, hogy kb itt leszünk két órát, mindenkit kivisznek kis csónakkal, el lehet menni egy kilátóponthoz bushwalkolni (imádom ezt a szót, a másik két kedvencem az arvo (afternoon) és a brekkie (breakfast)), ide természetesen megy Zs. Én addig sétálok a parton, meg felmérem a terepet, hogyan is fürdenek itt az emberek. Mert ám nem lehet akárhogyan ugye, itt meg plane nem, csak védőruhában. Ezen a részen (is) él éppen a kockamedúza, aminek csípése halálos. Olyan pici, hogy gyakorlatilag láthattalan a vízben, a hosszú csápjaiban található a halálos méreg. Jobb elkerülni, egyértelmű, de elég vices, ahogy mindenki a tengerben Fekete búvárruhában fürdik.  Időközben a kapitány beüzemeli a barbiet, készülnek a steakek, a kolbászkák, fasírtok, halak, mellé kukoricás rizs, saláta, kenyér és gyümölcs fogyasztható. Italt is lehet vásárolni, becsületkasszás alapon. Meleg van, gyorsan fogy a sör, kvázi az utsó kettőre csapunk le, a többi utastársunk megelőzött minket. Remek az ebéd, az asztalunknál egy család&barárti társaság forma ül velünk szemben. Mire visszaérek a kajaszerző körútamból, Zsvel mér beszélgetnek is, honnan érkeztünk. Mondja, hogy honnan, nekem meg beigazolódik a sejtésem, ők valójában filippinók, de a közeli Townsville-ban laknak, onnan érkeztek a kirándulásra. Sok a közös pont a múltból, a srác járt Budapesten már, mi meg mondjuk, hogy mi meg a Fülöp-szigeteken. Mondta a srác, hogy ő Gen Sanról származik, ismerjük-e Mindanao szigetét. Nyilván nem tudhatja, hogy hát hogy a fenébe ne ismernénk, Zs régi vágya ide eljutni, Gen San az General Santos amúgy, egyszer ide is elmegyünk biztosan. Beszélgetünk Palawanról, Coronról és Boracayról is természetesen, mondjuk neki, mennyire szerettük, különösen a Pukka Beachet. Látni rajtuk, hogy örülnek, hogy milyen szeretettel beszélünk a szülőhazájukról. Az ebéd végeztével közösen indulunk fürdeni, nagy nevetések közepedte vesszük fel a fekete védő szerkót, készülnenk a nindzsás képek, tényleg úgy is néz ki ezekben mindenki. Annyira jókedvűek, folyamatosan nevetnek, jó a társaságukba lenni. Nem sok időnk van fürdeni, amit én nem is annyira sajnálok, mert eléggé élvezhetetlen ebben a szettben a tengerben való fürdés. Mérgemben le is veszem, nyilván tiszta homokos lesz, semmi kedvem visszavenni, Zs legalább nálam okosabb volt, a napja további részét ebben tölti.

A következő uticél a Hill Inlet kilátó, innen tökéletes kilátás nyílik a Whiteheaven beachre, innen készülnek az ikonikus képek, ahogy a tenger kék vize keveredik a fehér homokkal. Elméletben itt is lehet fürdeni, sőt, azt is mondják, lehet szorkizni, van itt mini cépa, réja és halak is, megörülünk ennek, visszuk a sznorki szettet is magunkkal. Én kicserélem a ruhám egy szárazra, gondoltam, azt könnyebb lesz felvenni majd a parton a fürdéshez. Csapatunk fel a kilátóhoz, azért sietni kell, mert időre vissza kell érni a hajóhoz. Felfelé menetelni nem könnyű, csúszós az út, nemrég eshetett az eső. Felérünk, elképesztő látvány tárul téynleg elénk, nem győzzük csodálni a színeket. A távolban felsejlik egy óriási esőfelhő, feltámad a szél, realizáljuk, hogy sajnos ez perceken belül elér minket mindjárt. Gyorsan késíztünk pát képet, aztán már dobjuk a telefonokat a vízhatlan táskéba (ezt legalább nem hagytuk a szálláson), épp, hogy be tudom zárni, és már zúdul is a nyakunkba a meleg trópusi eső. Mit számít ez, hiszen fürdőruha van rajtunk. Ellenben a száraz ninja ruha egy pillanat alatt ázik el. Jó, hogy hoztam újat, ugye. Indulunk a beachre, hátha látunk tényleg valamit a vízben. Az út is csurom víz, én fenékig sáros vagyok, a papucsom remekül veri fel a vizes földet. Leérünk a partra, ami inkább egy kacsaúsztatónak tűnik közelről, a sok ninja ücsörög benne, mint egy termálfürdőben. Na itt biztos nem lesz semmi a vízben, Zs azért úszik egyet. És meg felrángatom a ninja szettet derékig, addig bemerészkedek a vízbe, nem merek kockáztatni, a kocka medúza nem játék. Nem sok időnk van itt, úgyhogy elindulunk vissza a hajóra. Megérkezik mindenki, elindulunk vissza a kikötőbe. A tenger már nem olyan morózus, sima az út visszafelé. Felszisszentünk még egy sört indulás elött, érkezik a sajtválogatás is időközben, a kiszolgálásra nem lehet semmi panasz.

A kikötőbe érve újra esik az eső, úgy döntünk, elöbb hazamegyünk, lemossuk magunkról a sós vizet és bedobunk egy mosást, hogy haladjunk azzal is és másnapra megszáradjon. Jocelyn nincs odahaza  Makayban pókerezik épp, így bevállalom Szeli etetését, aki ennek nagyon örül, mert már eléggé éhes. Gondolom Joceylin cimborája is látatlanban hálás nekem, hiszen nem kell jönnie este és reggel macskát etetni. Szelit becsempészem magunkhoz este, míg blogot irunk és borozgatunk, de visszaél a bizalmammal, így szegény hamarosan házon kívül találja magát. Mi pedig lefekszünk időben aludni, mert másnap ismét egy hosszú autózás áll elöttünk ( kb 11 órás út), mert a Draintree NP a végcélünk, ami a túránk legészakibb pontja lesz.