Cairnsben három éjszakát töltöttünk, mivel a környék rengeteg gyönyörű és különleges természeti látnivalóval várja az utazókat. Egyik nap a Kuranda Nemzeti Parkot fedeztük fel, a másik nap pedig az Atherton-fennsík (Atherton Tablelands) régióját jártuk be. Mindkettő teljesen más élményt nyújtott, de kezdjük szépen sorban.

Az utunk egyik legjobban várt eseménye számomra az volt, hogy egy koalával találkozhassak testközelből. Említettem már a blog elején a kedvenc mesémet, a Moflit. Ez a mese és a koala cukisága annyira megmaradt bennem, hogy tudtam, ha ide eljutok egyszer, akkor ezt az álmomat szeretném megvalósítani, ha lehet.

Egy újabb egész napos út kellett ahhoz, hogy az Airlie Beach-től eljussunk Ausztrália észak-keleti csúcsába, a Daintree NP-be, ami a világ legrégebbi nedves trópusi esőerdeje. Ráadásul itt Zs próbált meg szigorúbb lenni magunkkal, hogy tényleg időben induljunk el, nem szeretné, hogy sötétben vezessünk egy ilyen helyen.

Reggel korán kelünk, az indulási időt belöttük, 8-kor indulás legkésöbb. Aznap megint egy hosszú út várt ránk, Airlie Beachig kell eljutnunk, ami közel 11 órás út és 900 km. Ilyenkor csak azért állunk meg, ha kell, akkor elintézzük az ügyes-bajos dolgokat (amúgy rengeteg mosdó van az autóút mellett, tiszta mind, kézmosó és wc papír mindenhol van, ahogy már megszoktuk) és vacsorázni. Minden perc számít, egyrészt mert ugye a sebességhatár fix, figyelni kell az állatokra és az ember fia és lánya nyilván fárad út közben. Zs egy igazi hős, hogy ezt az utat letolja egyedül. Gondolkoztam, hogy megpróbálom én is a bal oldali vezetést, de úgy hiszem, jobb, hogy nem tettem.

Bár nem ellenőriztem le hogy valóban így van-e, de mivel egy 1.840 km²-es, vagyis kb 3,5 Budapest méretű szigetről van szó, fogadjuk el hogy valóban így lehet, és nem csak holmi ausztrál nagyotmondásról van itt szó. Ja, és persze az egész valóban homokból áll, eltekintve attól az igen kevés lebetonozott úttól, ami a sziget két resortja körül található. Nincs itt egy darab kő, szikla, kavics, semmi ilyesmi sem, csak homok, homok, és még egy kis homok.

Eredetileg azt gondoltuk, hogy majd valahol beiktatunk pár strandolós napot az útba, de amikor a Csetti (ChatGPT cimborám) segítségével kiderült, hogy itt nincs olyan tengerpartozási lehetőség, mint pl. Délkelet-Ázsiában vagy akár a mediterrán térségben, lemondtunk erről. Egyrészt ugye az óceán nem annyira biztonságos (cápa, medúza és társaik miatt), másrészt itt nincsenek végtelen telepített napernyős-ágyas partok, vagy olyan part menti szállodák, amiket mi szeretünk. Ha meg mondjuk épp lenne valahol, ezt megfizetni nem tudjuk. Így a program kialakítása során úgy láttuk, hogy talán a Gold Coaston fogunk tudni picit pihenni.

Picit szomorú szívvel hagytuk el a Rose Cottage-ot, mert nagyon jól éreztük magunkat ez alatt a két nap alatt. Ken és a felesége rendkívül kedvesek voltak, jó volt velük beszélgetni a kertben egy kicsit, amikor éppen kinn voltak ők is. Kérdezték, hogy nálunk milyen idő van otthon; mondtuk, hogy éppen havazik. Mondták, hogy „ó, de szerencsések vagytok!”, korábban a Kék-hegységben is rendszeresen havazott azon a részen, ahol ők laknak, de már vagy 12 éve nem esett hó. Ezt a globális felmelegedésnek tudják be.

Sydney után a következő állomásunk a Kék hegység volt, ami egy nemzeti park Sydney-től kb 80 km-re nyugatra. Nevét onnan kapta, hogy az itt található sűrű eukalpituszerdők kipárolgásától a látóhatár folyamatos kékes párában úszik.