Sydney után a következő állomásunk a Kék hegység volt, ami egy nemzeti park Sydney-től kb 80 km-re nyugatra. Nevét onnan kapta, hogy az itt található sűrű eukalpituszerdők kipárolgásától a látóhatár folyamatos kékes párában úszik.

Röpke másfél órás hegymenet után, este fél 11 körül érkezünk meg. A szállásunk itt is Airbnb, egy kedves idős házaspár kertjének hátsó részében áll a Rose Cottage névre keresztelt, minden igényünket kielégítő kis házikó. Már ahogy megérkezünk, rögtön bemutatkozik a helyi állatvilág, egy possum rohan át a tetőn, a frászt hozva K-ra, aki természetesen rögtön kígyót, pókot, krokodilt, vagy bármi más halálosat vizionál.

Az első itteni napunkon szokás szerint korán kelünk, 9-re van jegyünk a Scenic World-be, ami egy amolyan élmánypark szerűség, fő látványossága két cable car, és a világ lemeredekebbnek mondott vasútja, ami valójában egy sikló, de még ahhoz is meredek kissé. Szokásunktól eltérően ezúttal valahogy sikerül időben elindulnunk, és rövid, kb 20 perces út után nagyjából 9-re oda is érünk. Bemanőverezünk a parkolóba, megkapjuk a korlátlan utazgatásra jogosító karszalagjaink egy rövid iránymutatás társaságában, majd jöhet is az első menet, az egyik cable car-t vesszük célba. Ez egy hatalmas szakadék felett ível át, és szép kilátás nyílik belőle egyik oldalon a Katoomba vízesésre, a másikon pedig az alant elterülő völgyre. A kabin hatalmas, több mint 80 ember fér el benne egyszerre, így nem is kell túl sokat várnunk, beférünk már az elsőbe. Az út nem túl hosszú, a kilátás valóban szép. A túloldalon elsétálunk egy kilátópontig, majd a másik oldalon a vízesés felső részéig, aztán ahogy jöttünk, vissza is libegünk, irány a völgy. Ide egy másik cable car visz le, feljönni pedig lehet ugyanezzel, vagy azzal a bizonyos vasúttal, ami a sikló. Lent van egy rövidebb, kb fél órás, valamint egy hosszabb, kb 50 perces boardwalk, amiből az utóbbi bozóttűz veszélyre hivatkozva le van zárva. Ezeken kívül lent egy dinóvilág vár, az erdő tele van szórva mindenféle dinoszauruszokkal, akik mozognak meg hangokat adnak. És mivel ezekhez keveredik a madárvilág időnként igencsak hangos rikácsolása, nem mindig lehet tudni hogy ez most egy műdinó, vagy egy igazi madár, tehát ez így érdekes hangulatot kölcsönöz az egésznek. Az erdő amúgy szép és különleges, érdemes volt eljönni ide. A völgy alján esőerdő van, mivel fent a perem felfogja a szeleket, így azok nem szárítják ki annyira a talajt, hogy csak az eukaliptusz tudjon megélni, mint ahogy odafent. Körbesétálunk a boardwalkon, majd jöhet a legkülönlegesebb attrakció, a vonatnak mondott sikló. Furcsa egy alkalmatosság, nagyon lapos az egész, kicsit mintha egy zárt fülkéjű hullámvasútba ülne bele az ember, és az összes ülés lefelé, a völgy felé néz. Az ülések egyébként alapból hátra vannak döntve, aminek akkor lesz jelentősége amikor elindulunk felfelé, így kerülünk nagyjából egyenesbe. A pálya a legmeredekebb részén 56 fokban emelkedik, tehát szinte közelebb van egy lifthez mint egy siklóhoz, és igencsak kell támaszkodni hogy az ember ki ne essen az ülésből. Eredetileg a völgyben szenet bányásztak, és a vasút a szén felhordására készült, de hamar felismerték a bányászok hogy ezzel nem csak szenet, de turistát is lehet fuvarozni. Valóban érdekes egy dolog, jó móka, úgyhogy megyünk is vele még pár kört fel és le, majd miután már kezd elég nagy tömeg lenni, a várakozási idők is nőnek szépen, felmegyünk már a cable carral, majd elhagyjuk a parkot.

K számára itt véget is ér a nap, sajnos a lába eleg ramaty állapotban van, szóba sem jöhet egy hosszabb túra, márpedig amit ide terveztünk, az olyan 12 km körül van, komolyabb szintemelkedéssel fűszerezve. Hazaviszem hát, útközben beugrunk még az Aldiba bevásárolni a másnapi karácsonyi vacsorához, majd visszatérek majdnem ugyanoda, és nekivágok a túrának. A Kék hegység központja Katoomba, mely egy függőleges sziklafal peremén fekszik, ez alatt pedig 2-300 méterrel talaható az a bizonyos völgy ahová délelőtt leereszkedtünk a vasutakkal. A tervem az volt hogy először lemegyek a völgybe, ezúttal persze gyalog, majd egy szép nagy kört leírva visszamászok, és a sziklafal peremét követő ösvényen szépen visszasétálok a kocsihoz. Ez azonban hamar kútba esett, már a lefelé vezető út tetejénél ki van írva hogy a lenti ösvény több szakasza is le van zárva, mégpedig korábbi földcsuszamlások miatt. Kicsit elszomorodok, olyan szépen megterveztem ezt a túrát, és most kútba esik az egész. B megoldásként elindulok a sziklafal peremén, ami egyébként a visszaút lett volna, fordítsuk meg akkor a dolgot, eljutok amíg eljutok, aztán meg valahogy vissza is jutok a kocsihoz, busszal, stoppal, bármivel, majd lesz valahogy. Az ösvény sűrű eukaliptuszerdőben vezet, de egymást érik a különböző kilatópontok, mindegyikről egy kicsit más szögben látható az alant elterülő völgy, a távoli hegyek és a messzeségben az a bizonyos kék pára. Az ösvény mentén talalható az egész Kék hegység legnagyobb létványossága is, a Három Nővérnek nevezett sziklaformáció, ami valójában három sziklaoszlop. Az úton amúgy nem túl sokan vannak, de itt, a Három Nővér közelében egyszercsak drasztikusan megugrik a népsűrűség. Ez a rész elérhető kocsival is, ide hordják az egynapos turistákat Sydneyből, így tele van mindenféle népekkel, fotókért hosszas sorbanállásra képes kínaiakkal és hasonlókkal. Valamint az egyik pontról vezet lefelé egy lépcső, egészen a Nővérek tövébe, sőt, még annál is lejjebb. Elgondolkodok kicsit, hátha innen nyitva van az ösvény, le tudok menni, és legalább ezt a szakaszt megcsinálni a völgyben. De mi van ha nem? Hát akkor az van, hogy lemászok olyan 900 lépcsőt, majd rögtön mászhatok is vissza. Gondolkozok egy kicsit, aztán úgy döntök lesz ami lesz, egyedül vagyok, ha lemászok max magamat szivatom meg, nem kell még K szemrehányásait is hallgatnom. Bár mondjuk ez tipikusan olyan pont amire ő azt szokta mondani hogy ő aztán oda le nem megy, szóval valószínűleg amúgy sem kellett volna. Lefelé már az út elején találkozok két meglehetősen kifulladt fiatal aussieval. Micsoda szerencse, kérdezzük meg hát hogy nyitva van-e az ösvény avagy zárva. Szerintük nyitva, kiváló, gyerünk hát tovább, immáron magabiztosan. Gyorsan leérek, 10-15 perc múlva már ott is állok a völgy alján. Szemben egy szép narancsásrga hálóval, mely a tovább vezető utat zárja le. Nabasszameg. A másik, visszafelé vezető irány valóban nyitva van, csak hát én innen még tovább akarok menni, szóval most pont nem ez kellene. Kicsit latolgatom hogy akkor most mi is legyen, sz.rjak az egészre és menjek tovább, valahogy majdcsak lesz, vagy másszak vissza? Aztán győz a józan ész, vagy inkább a kilátásba helyezett tetemes összegű büntitől való félelem, pihenek pár percet, összeszedem minden erőmet és nekiindulok. Az egyik térképem szerint az út visszafelé 50 perc lesz, de erről azért sejtem hogy erősen túloz, vagy azt hiszi hogy K is velem van. Végül a vártnál könnyebben megy, és kb 20-25 perc alatt fent is vagyok, bár a végén már a korlátba kapaszkodva vonszolom fel magam. Innen már a peremen megyek tovább egészen a Scenic Worldig, ahol is jobban megnézve a térképet, látom hogy ez a bizonyos perem egy szép nagy félkört írt le, így a városon átvágva kb fél óra alatt vissza is jutok a kocsihoz, irány haza.

Másnap megint egyedül megyek, erre a napra pár újabb kilátópont meglátogatása, valamint két túra van tervezve, de sajnos egyik sem olyan amit K jelenlegi állapotában abszolválhatna. Három kilátóponttal kezdek, mindegyikből megintcsak egy kissé más arcát mutatja ez a különleges vidék, majd következik egy 20 perces út a következő faluig, itt van mindkét túrának a kiindulópontja. Az első a Grand Canyonnak nevezett, melynek során egy mély szurdokba kell leereszkedni, majd a másik oldalán visszamászni. Szép, látványos, érdekes, de persze azért ez a Grand Canyon nem az a Grand Canyon. A túra 7 km, a végén 300 métert kell megmászni, szóval nem vészes, két óra alatt meg is van. Sokat segít persze hogy az ösvény gyakorlatilag végig kiépített, a meredek szakaszokon lépcsők vannak, sehol sem kell gyökereken botladozni és hasonlók. Bepattanok a kocsiba, célbaveszem a másik túra kiindulópontját, éppen csak a falu túlsó oldalára kell átmenni. Útközben felveszek két stoppost, egy thai lányt és egy indonéz srácot. A reggel 6-os vonattal jöttek Sydneyből, a kb 5 km-re lévő állomástól sétáltak, megcsinálták a túrát, és most realizálták hogy ha visszafelé is sétálnak, akkor nem érnek vissza időben Sydneybe, márpedig a lány 6-tól dolgozik. Elviszem őket az állomásra, örülök hogy segíthettem nekik, mi is stoppoltunk már párszor, és igencsak jól jött hogy elvittek.

A napi második túra egy kicsit rövidebb, csak 5 km, ellenben itt semmi kiépítettség, csak sziklák és gyökerek, a szintemelkedés viszont ugyanúgy kb 300 méter, szóval ezzel már azért megszenvedek kicsit, ugyanúgy két óra alatt járom meg mint az előzőt. Itt teljesen más a táj, ezen az oldalon is egy meredek völgy van, de ennek az aláján erdő helyett tanyák vannak, az ösvény pedig sok helyen közvetlenül a sziklafal tövében vezet, a fal szinte fölém hajol. Egyes részeit sziklamászók készülnek meghódítani, de rajtuk kívül más nem nagyon jár erre, nagyrészt egyedül vagyok az ösvényen.

Ezután még két kilátópont szerepel a mai programban, amik közül az elsőhöz vezető út le van zárva, ide tehát nem jutok el, a másodikon pedig erősen gondolkozom, láttam már párat az elmúlt két napban, de aztán szerencsére úgy döntök hogy megnézem, és milyen jól teszem, megint egy olyan kilátáshoz van szerencsém amihez eddig nem. Viszonylag korán végzek, fél óra múlva már otthon is vagyok, hogy egy meglehetősen rendhagyó karácsonyi vacsorát fogyasszunk el, egyáltalán nem karácsonyi hangulatban. A menüt nem írom le, beszéljenek a képek, a körülményekhez képest igencsak megadtuk a módját 😃

Mire befejezzük, szépen besötétedik, a vacsorához pedig csatlakozik az itt élő possum család is. A kis cottage mellett van egy hatalmas etető, amibe leginkább a kakaduknak tesznek ki kaját, azonban ezt a possumok is igencsak kedvelik, és mivel már hozzászoktak hogy itt nem bántják őket, egészen közel engednek magukhoz, sőt, a kezünkből is óvatosan elveszik az almát. Nagyon jópofa kis állatkák, igazi ausztrál állat lévén még csak hasonlót sem lehet láni sehol, szóval nagyon örülünk hogy velük is találkozhattunk, újabb különleges élménnyel zárhattuk ezt a napot.