Cairnsben három éjszakát töltöttünk, mivel a környék rengeteg gyönyörű és különleges természeti látnivalóval várja az utazókat. Egyik nap a Kuranda Nemzeti Parkot fedeztük fel, a másik nap pedig az Atherton-fennsík (Atherton Tablelands) régióját jártuk be. Mindkettő teljesen más élményt nyújtott, de kezdjük szépen sorban.

Kurandában egy teljes napot terveztünk eltölteni, hiszen rengeteg izgalmas látnivalót kínál ez a buja, esőerdő borította vidék és semmiről sem szerettünk volna lemaradni. Reggel korán keltünk, gyors reggeli után pedig útnak is indultunk. Szerencsére nem kellett messzire mennünk: a Cairnsből induló cable car (Skyrail Rainforest Cableway) állomása egészen közel volt a szállásunkhoz.

Zs reggel 9 órára vette meg előre a jegyeket, így már nyitásra a helyszínen kellett lennünk, hogy az elsők között indulhassunk neki a trópusi esőerdő felfedezésének. Miközben a sorban álltunk, furcsa érzés fogott el… Valami hiányzott. Pár pillanat múlva ki is derült, mi az: Zs hátizsákja, benne a vizeinkkel, a hotel lobbyjában maradt.

Meglepően nyugodtan fogadta a dolgot, én viszont gyorsan írtam a szállásnak, hogy ha megtalálják, tegyék el nekünk. Bíztam benne, hogy senki nem csap le a kis Decathlonos hátizsákunkra. Szerencsére becsületesek az emberek errefelé – este, amikor visszaértünk, a táska épségben várt ránk a recepción.

Eszembe jutott egy másik eset az utunk elejéről: egy nemzeti park pottyantós vécéjében találtam egy elhagyott iPhone-t. Addig ügyeskedtem, míg sikerült egy vészhelyzeti kontaktot felhívni, így végül beszéltem a hölgy férjével, aki gyorsan vissza is jött az asszonnyal a telefonért. Elég hálásak voltak. A jótett tényleg visszajár – érdemes jónak lenni. 😊

A kisebb „mini szívinfarktus” után – amit a hátizsák elhagyása okozott – beültünk az egyik kabinba és máris emelkedtünk a hatalmas, esőerdővel borított hegyek fölé. A Skyrail Rainforest Cableway egy 7,5 kilométer hosszú kötélpálya, amely Cairns Smithfield állomása és Kuranda között húzódik. Az út során több megálló is van, ahol ki lehet – sőt, ki is kell – szállni, hiszen a pálya nem egyetlen összefüggő szakasz.

A megállóknál – például a Red Peak és a Barron Falls állomásokon – rövid túraösvények és kilátópontok várják a látogatókat. Ezekről lélegzetelállító panoráma nyílik az esőerdőre és a vízesésekre. Az egész utazás körülbelül másfél órát vesz igénybe, beleértve a megállókat is.

Amikor elindultunk, elsőre olyan érzés volt, mint bármelyik másik kabinos felvonón – bár más cable car-okból ritkán látni mezőn ugráló kengurukat. 😊 Ahogy azonban egyre magasabbra értünk, hamar nyilvánvalóvá vált a különbség. Nem a megszokott tölgyek vagy fenyők felett suhantunk, hanem egy igazi trópusi esőerdő felett, aminek lombkoronáját eddig legfeljebb alulról csodálhattuk. Most viszont a madarak szemszögéből láthattuk ezt a lenyűgöző, zöld rengeteget – és erre egyszerűen nincsenek szavak. Hosszú szakaszokon át gyönyörködhettünk ebben a látványban, és ez az élmény végül az egész utazás egyik legnagyobb kedvencévé vált számomra.

A megállóhelyek is szuper élményt nyújtottak, különösen az utolsó, ahonnan a híres Barron-vízesést lehetett megcsodálni.

Az út végén megérkeztünk Kurandába, egy bájos, bohém hangulatú faluba Észak-Queensland szívében. A Kuranda környéki esőerdő a világörökség részét képező Wet Tropics of Queensland régióban található és több mint 120 millió éves – ezáltal a Föld egyik legrégebbi, folyamatosan fennmaradt esőerdeje, még az Amazonasnál is idősebb.

Kurandában számos programlehetőség várja a látogatókat: van itt koalapark (Kuranda Koala Gardens), pillangóház, hüllőpark, piacok és éttermek, de a természetkedvelőknek is bőven akad tennivaló. Számos túraútvonal indul innen, amelyek akár többnapos bushwalkra is lehetőséget kínálnak a környék felfedezésére.

Lesétáltunk a falucska központjába, ami leginkább egy mini Szentendrére emlékeztetett: színes, bohókás, tele boltokkal. A kínálat elég széles skálán mozgott – a klasszikus kínai giccsektől a valóban igényes kézműves termékekig szinte minden megtalálható volt.

Gyorsan be is ültünk egy étterem teraszára, ahol két pohár csapolt sört rendeltünk. A jégbehűtött korsókból kortyolt hűsítő ital pont jólesett ebben a meleg, párás melegben. Kényelmesen leültünk, és csak néztük a lassan éledező forgatagot. Mivel mi már a nyitásra érkeztünk a cable car-ral, még viszonylag csendes volt a falu – az első vonat ekkor még úton volt, így igazi nyugalomban élvezhettük a reggel hangulatát.

Ausztráliában az alkohol nem olcsó mulatság, de az ilyen pillanatokban nem az árat kell figyelni – hanem az élményt. A sör után még ittunk egy jó erős lattét, hogy egy kis extra lendületet kapjunk a túrához, majd el is indultunk felfedezni a környéket.

Egy darabig én is mentem Zs-vel, de hamar éreztem, hogy az időnk szűkös, a lábam pedig még nem az igazi. Megbeszéltük, hogy jobban járunk, ha ő egyedül folytatja a túrát a vízeséshez, én pedig visszasétálok a faluba. Így elkerültük, hogy lekéssük a vonatot – hiszen vagy látjuk a vízesést, de elszalasztjuk a járatot, vagy időben visszaérünk, de a vízesés kimarad. Most a praktikum győzöt  és így is teljesen rendben volt. Én addig andalogtam a faluban, nézelődtem, Zs pedig sikeresen megjárta az ösvényt, és pont időben visszaért a Kuranda Scenic Railway indulására.

Ez a történelmi vasútvonal Cairns és Kuranda között húzódik, és egy valódi időutazás élményét kínálja – a dzsungel kellős közepén. A kb. kétórás vonatút során lélegzetelállító vízesések, szorosok és zöldellő hegyoldalak kísérik az utazót. A vonat egyszer meg is áll a Barron-vízesésnél, de van egy másik látványos szakasz is, ahol csak lelassít, hogy mindenki tudjon fotózni.

Bár maga az út kényelmes és szép, számomra a cable car mégis különlegesebb élményt nyújtott – talán azért, mert madártávlatból láthattuk ugyanazt a vidéket és az valahogy még varázslatosabb volt.

Ahogy visszaértünk a kocsihoz, már igencsak meleg volt, így nem is volt kérdés: irány vissza a szállás, jöhet egy kis délutáni strandolás! Még útba ejtettük a helyi italboltot, ahol beszereztünk néhány üdítőt és sört, majd visszatértünk a hotelbe. Gyors átöltözés után máris a medenceparton találtuk magunkat, napágyakon heverészve. A szálláson két medence is volt – így bőven jutott hely a nyugodt pihenésre. Tökéletes lezárása volt ez a napnak: túrázás, vonat, sör és végül egy kis csobbanás,na meg egy finom halas burger. Ennél többet nem is kívánhattunk volna.

Másnap reggel gyorsan bepakoltunk a kocsiba és útnak indultunk az Atherton Tablelands irányába. Ez a festői, magasabban fekvő vidék Észak-Queensland szívében található, mintegy 90 kilométerre délnyugatra Cairnstől. A táj lenyűgöző: zöldellő dombok, trópusi erdők, színes virágok és megannyi természeti csoda kísérte utunkat.

Én ezt a napot csak „vízesés napnak” hívtam, mert Zs úgy gondolta, ez a nap legyen tele zuhatagokkal – és tényleg, a nap szinte csak erről szólt. Egy ponton aztán jött egy ígéretesnek tűnő vízesés, és úgy döntöttem, na, erre most én is benevezek, nem akarok egész nap a kocsiban ülni. A túra eleje kifejezetten barátságos volt, kényelmes ösvény, lejtmenet, árnyék – kezdtem megnyugodni. Aztán persze beugrott: ha most lefele megyünk, visszafelé bizony felfelé kell majd...

A vízesések tényleg szépek voltak, örültem, hogy láttam őket – egészen addig, amíg el nem kezdődött az emelkedő. Alapból sem vagyok hegymenet-rajongó, de most, hogy még mindig nem voltam topformában, különösen nem esett jól. Ráadásul az ösvény sem volt sétagalopp: kidőlt fák keresztezték az utat, amiket kerülni vagy mászni kellett.

És itt jött a nap (vagy az egész utazás?) legbizarrabb pillanata: egy fa átmászása közben észrevettem, hogy valami mozog a cipőmön. Közelebb hajolok – hát nem egy pióca?! Mondom Zs-nek, hogy innen most megyünk, de azonnal, ezektől a piócáktól frászt kapok. Ő persze nevetve legyintett, hogy „ugyan már, biztos csak valami falevél.” Aztán megjelent a második példány is – ekkor már ő is gyanút fogott, és persze, rajta is volt egy pióca.

Gyorsan előkaptuk a Bushman riasztót, na, most legalább élesben is tesztelhettük. Jelentem, működött: a piócák szó szerint leestek rólunk a fújás után. De onnantól kezdve nekem annyi volt a túra iránti lelkesedésemnek – minden figyelmem arra összpontosult, hogy mihamarabb kijussunk az erdőből. A visszaút fárasztó volt, főleg a hegymenet miatt, de szerencsére piócamentesen sikerült visszajutnunk a kocsihoz.

A nap hátralévő részében már nem vágytam újabb természetjárásra, így Zs egyedül ment tovább felfedezni a vízeséseket. Egyetlen kivételt tettem: elmentünk együtt arra a helyre, ahol kacsacsőrű emlősöket lehet látni. És milyen szerencsénk volt! Láttuk is őket, ahogy a vízben úszkáltak. Teljes egészében nem jöttek ki a vízből ugyan és idő közben be is sötétedett, de így is fantasztikus élmény volt.

Innen már a következő szállásunk felé vettük az irányt. Útközben még megálltunk bevásárolni és az utolsó kilométereken egy rendőrségi szondáztatásba is belefutottunk – de ahogy eddig mindig, most is simán abszolváltuk.

A nap végén elfoglaltuk a kis hangulatos házikónkat, megvacsoráztunk és nyugovóra tértünk – mert másnap valami igazán különleges várt ránk: irány a Northern Territory és kezdődhet az utazás az Uluru felé! Két napnyi autóút, de biztosak voltunk benne, hogy minden kilométer megéri majd. 😊

Kuranda

 Tablelands