Picit szomorú szívvel hagytuk el a Rose Cottage-ot, mert nagyon jól éreztük magunkat ez alatt a két nap alatt. Ken és a felesége rendkívül kedvesek voltak, jó volt velük beszélgetni a kertben egy kicsit, amikor éppen kinn voltak ők is. Kérdezték, hogy nálunk milyen idő van otthon; mondtuk, hogy éppen havazik. Mondták, hogy „ó, de szerencsések vagytok!”, korábban a Kék-hegységben is rendszeresen havazott azon a részen, ahol ők laknak, de már vagy 12 éve nem esett hó. Ezt a globális felmelegedésnek tudják be.
Aznap amúgy megint egy hosszú út állt előttünk: Lismore-ba kellett eljutnunk, ami Lawsontól közel 800 km-re van (kb. 8,5 óra az út). Szerencsére nem futottunk bele Sydney alagútrendszerébe újra, így elég hamar a Pacific Motorwayen robogtunk az úti célunk felé. A vacsora kivitelezése kicsit fejtörésre adott okot, mert itt december 25-én minden zárva van karácsonykor. Ha valami mégis nyitva lenne, ahhoz foglalás kéne, és karácsonyi felárat is kellene fizetni.
Útközben volt pár hely, ahol gondoltuk, megállunk, de végül csak egy betervezett megálló valósult meg: Zs elment egy boardwalkon sétálni, amely mentén rengeteg flying fox lakik. A másik hely egy spontán döntés eredménye volt, az út mentén láttunk egy táblát egy tenger feletti boardwalkról, ami elég jól nézett ki, így azt gyorsan megnéztük. Hangulatos hely volt, egész hosszan be lehetett sétálni egy mangrovén keresztül az öböl végére, ahol már az óceán volt. Picit gyönyörködtünk a hatalmas hullámokban, aztán siettünk vissza, mert még hosszú út állt előttünk, és már így is tudtuk, hogy sötétben kell majd vezetni, ami sosem jó. Ekkor már eléggé éhesek is voltunk, de étkezési lehetőség a pálya mentén szinte semmi nem volt. Kb. este 9-re értünk Lismore-ba, ahol egy Meki (itt Macca a neve :)) került az utunkba, így jobb híján vettünk két menüt, becsekkoltunk a szállásra, és megvacsoráztunk. Korai fekvést terveztünk, mert korai kelésre volt szükség, hogy a napfelkeltét a Byron Bay világítótornyától tudjuk megnézni.
Másnap 4-kor csörgött a vekker, és gyors készülődés után bevágtuk magunkat Zümibe, majd indultunk is. Nyilván az út sötétben indult, de hála az égnek hamar kezdett pirkadni. Ausztrália legkeletibb részén 5:45-kor kelt fel aznap a nap. Eléggé koncentrálni kellett, hogy időben észrevegyünk bármilyen elénk kerülő állatot, de szerencsére nem történt semmi ilyen. „Sajnos” itt nem lehet száguldozni: 110 km/h-nál (autópályán) többel nem lehet sehol sem menni. Országutakon max. 100 km/h a megengedett, városokban pedig 80, majd 60 km/h a korlát. Sok helyen van fix vagy mobil sebességmérő, és átlagsebesség-mérésbe is belefutottunk már. Így itt bármiféle késői indulást lehetetlen gyorshajtással behozni.
Sikerült időben megérkezni a világítótoronyhoz. A parkolással kicsit meggyűlt a bajunk, de hála az égnek (reméljük, tényleg így lesz akkor is, ha az autót visszaadjuk), nem lett komolyabb gond a nem túlságosan szabályos parkolásunkból. A napfelkelte gyönyörű volt, nagyon hangulatos ez a hely. Sok helyi Byron Bay-ből jött fel és futott fel ide, kemény edzés lehet ez. Miután elment a tömeg, még körbejártuk az egész helyet, kisétáltunk Ausztrália legkeletibb pontjára, lőttünk pár képet, aztán elindultunk reggelizni.
Úgy voltunk vele, hogy keresünk valamit, ahova beülünk, kerül, amibe kerül, egyszer megengedhetjük magunknak. Ritkán vagy szinte soha nem szoktunk eljárni reggelizni otthon. A városkában találtunk egy jónak tűnő helyet, kellemes beülős-kiülős helynek tűnt, mondtam, legyen ez. Kértünk két smoothie-t (én mangós-kókuszosat, Zs pedig valami mást), ezen kívül én egy burritószerűséget, Zs meg egy szendvicset, amit összesütöttek grilllapon. A smoothiek és az ételek is nagyon finomak voltak, ezekért összesen 60 AUD-ot fizettünk (ami kb. 15 ezer forint). Nem kevés, na, sajnos ilyen árak vannak. Azt még hozzátenném, hogy december 26-a lévén ebben benne volt a karácsonyi felár is, valamint a kártyás fizetés felára. Mondjuk jobban belegondolva, otthon is egy jobb helyen ennyit elkérnek egy reggeliért.
Miután itt végeztünk, elindultunk a Lamington Nemzeti Parkba. Út közben kinéztem egy helyet, ahol koalákat lehetett volna látni a természetes élőhelyükön. Ott megpróbáltunk „vadászni” rájuk, hátha elkapunk párat, de sajnos nem jártunk sikerrel.
A Lamington Nemzeti Parkba dél körül érkeztünk meg; jó hosszú, zötykölődős út vezetett odáig. Itt egy nagy túrát terveztünk, valamint egy tree top walkot. Utóbbira én is el tudtam menni, és nagy élmény volt a fák lombkoronája között sétálni. A nagy túrára viszont csak Zs ment: ez 12 km hosszú volt, és kb. a felén Zs dzsungelharcossá vált, mert szinte csapás sem volt. Pár szalag volt a fákra kötve, valamint az AllTrails alkalmazás segítette abban, hogy átverekedje magát ezen a szakaszon. Jól összekaristolta magát a sok kiálló faág miatt. Azt mondta, hogy igazából jó, hogy nem mentem, mert amint megláttam volna ezt a részt, hátraarcot fújtam volna. 😊 Amíg ő bushwalkingolt, én blogot írtam, olvastam, és aludtam Zümiban.
Miután végeztünk, elindultunk a Gold Coast felé, ugyanis ott volt két éjszakára szállásunk. Útközben még beugrottunk bevásárolni reggelire, és gyorsan megvacsoráztunk; újra fish & chipsre esett a választásunk. A Gold Coast-on is Airbnb-n szálltunk meg: egy kedves koreai lány, Jiwung lakásában, aki egy toronyház 25. emeletén lakott. A szobánkhoz saját fürdőszoba is tartozott, és ő szinte alig volt otthon, így olyan volt az egész, mintha egy privát lakást béreltünk volna. A panoráma pedig éjjel-nappal, minden irányba pazar volt onnan.
Azt terveztük, hogy másnap reggel lemegyünk megnézni a napfelkeltét a partra, és úszunk egyet az óceánban (ha lehet). De amikor felébredtem, láttam, hogy felhős az ég, nem süt a nap, így visszaaludtam. Végül a szokásos időben keltünk, megreggeliztünk, majd elindultunk a Springbrook Nemzeti Parkba.
Zs először tett egy 14 km-es túrát egy vízeséshez. Bár a táblák kb. 6 órás időtartamot írtak erre a túrára, ő kicsivel több mint 4 óra alatt megcsinálta (egy terminátor, mindig mondom). A túra elején volt egy összefoglaló, ahol azt írták, hogy ha egy 145 emeletes felhőkarcoló aljában állnál, és a lift helyett a lépcsőt választanád, inkább neki se indulj a túrának, főleg ne 11 óra után. Legyél jó kondiban, és akkor meg tudod csinálni. Szerintünk az ausztrálok kicsit túlaggódják ezeket a dolgokat, de igazából nem baj a riogatás. Inkább induljon el az ember felkészülten, és tudja, mi vár rá, minthogy nekiinduljon, aztán ne tudjon visszajönni. Amíg ő kirándult, én nyomtam a szokásos körömet Zümiben: blogírás és alvás, felváltva.
Amikor visszaért, elmentünk kávézni, és ettünk egy nagyon finom lemon pie-t. A következő túrára már én is mentem; ez egy 4 km-es kis körtúra volt, ami egy vízesés aljához vitt le, majd onnan kellett visszamenni egy kényelmes emelkedőn. Ez a vízesés nagyon szép volt, nagyon örültem, hogy meg tudtam én is csinálni. Sokszor mondják azok, akik egyedül utaznak, hogy úgy is jó utazni, az élmény úgy is élmény. Lehet, hogy így van, de mi azt gondoljuk – és most már tapasztalatból is beszélünk –, hogy sokkal jobb közösen menni valahova, és közösen megélni az élményeket.
Zárásként még elmentünk a rövid Best of All Lookout trailre, ahonnan elképesztő panoráma tárult elénk a távoli hegyekre; elláttunk egészen Új-Dél-Walesig.
A túrák végeztével visszamentünk a Gold Coast-ra. Vacsorára lasagnát készítettünk, amit a teraszon fogyasztottunk el, csodálva a lenyűgöző éjszakai fényeket. Így búcsúztunk ettől a csodás szállástól. 😊
