A japán utunk után, ami már 9 éve volt, jöttünk úgy haza, hogy a hosszú repülés után mindkét lábam, bokám annyira fel volt dagadva, hogy mentünk aztán este a Tétényi úti kórházba, hogy nem-e esetleg mélyvénás trombózisom van a sok egyhelyben üléstől. Szerencsére nem az volt, mondták, hogy ha az lenne, csak az egyik láb lenne bedagadva, menjek haza, és pihentessem. Több órás várakozás után (vérvizsgálat, plusz a szokásos éjszakai ügyeletes kórház által nyújtott várakozási idő (6-7 óra minimum)) jó tanácsként azt mondták, hogy használjak az utazásokhoz kompressziós harisnyát, az segíteni fog az ilyen gondokon is, és prevenciónak is remek.

Megfogadva ezt, akár 2 órás, akár 12 órás repülőútra mentünk az elmúlt időben, mindig viseltem ezt. Egy hátránya van, hogy nem túl szexi, így parádézni nem lehet szép ruhákban a repülések közben, de igazából ez engem egy cseppet sem érdekel. Mindig a lehető legkényelmesebb ruhában és cipőben megyek, mert tényleg hosszúak ezek az utak, nem jó feszengeni valami szűk ruhában, mellesleg a repülőre sem venném fel a legszebb ruhám, mert azért nem gondolom a repülőgépet a leghigiénikusabb járműnek. Emiatt nem kell ide a pompa.

Amennyire a kompressziós harisnyát lelkesen hordtam, úgy a lábdagadás is rendkívül lelkes volt, és minden utunk után visszatért hozzám. Általában 1-2 nap után eltűnt a dagadás, viszont míg ez megszűnt, nem volt kellemes a lét, hiszen a cipőket alig tudtam felvenni, és a lábam is azért fájt. Két éve egy kardiológiai kivizsgálást követően ismerkedtem meg a Clexane nevű injekcióval, ami egy vérhígító, és azt mondta a kardiológus, ezt szintén érdemes lenne preventív módon használni. Emlékszem, a müncheni reptér mosdójában 10 percig néztem a hasam és az injekciót, és azon gondolkoztam, hogyan fogom ezt magamba szúrni. Aztán végül erőt gyűjtve beszúrtam magamnak, és közben arra a sok millió nőre/beteg emberre gondoltam, aki a sikeres terhesség reményében vagy a betegségük miatt az élet részeként mindennap beadják ezt maguknak. Ha nekik megy, nekem is kell, hogy menjen. Elsőre amúgy sokkal ijesztőbb a dolog, mint amilyen valójában az egész procedúra, úgyhogy már rutinosan nyomom ezt a témát, sőt a tavalyi térdműtétemnek hála ez még gördülékenyebben megy, mert ugye a műtét után 10 napig ezt kötelező beadni magunknak.

Kicsit hosszúra nyúlt a felvezetés, de egyáltalán nem lényegtelen a történet szempontjából.

A mostani utunk az eddigi valaha leghosszabb utunk, ezért úgy döntöttem, hogy kettőt fogok beadni, mert jóval többet utazunk, mint 24 óra, amire egy Clexane elég (vicces, hogy anno, mikor még a Sanofin dolgoztam, rengeteg RX-es kampányunk is volt, és többek között Clexane kampányt is terveztem/rendeltem szakorvosi lapokba. Most meg aktív használója vagyok…). Elsőt még gyorsan a budapesti reptéren beszúrtam, a másodikat pedig Kuala Lumpurban. Néztük a lábam, KL-ben sok időt vártunk, láttuk, hogy dagadtabb, mint a másik, de legyintettünk, ááá, ez csak a szokásos. Melbourne-be érve a helyzet rosszabb volt, de ekkor is azt gondoltam, majd elmúlik. Másnap elindultunk várost nézni, estére már elég durva volt a dagadás. Ekkor is bíztunk benne, hogy ez még biztosan lejjebb fog menni.

Második nap elindultunk délelőtt az utunkra, de én délután kicsekkoltam a városnézésből, hazamentem pihenni, és bevettem vízhajtót, hátha az segít, és kihajtja végre a pangó vizet a lábamból. Ami egyedül furcsa volt, hogy csak a jobb lábam volt ilyen, a balnak semmi baja nem volt. Reggel felkeltem, és semmi változás nem volt. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a következő 3 napban én pihenek, Zs túrázik. Eközben adtuk le az infót a családnak, nagyon aggódott mindenki. Mondták, hogy el kéne menni orvoshoz, de én ekkor is még csak legyintettem, majd elmúlik. Ha ez mélyvénás trombózis, már biztosan meghaltam volna. De hát 15.000 km távolságból nehéz lehet semmit nem csinálni, miközben aggódik mindenki. Bennem meg az volt, hogy el kell múlnia, és különben sem szeretnék egy napot eltölteni orvosnál, bonyolult minden a biztosítóval is, na meg mi lesz, ha benn tartanak.

Sajnos a 3 napos pihenés alatt sem lett jobb a helyzet. Zs míg kirándult, én a kocsiban ültem, vagy aludtam (leginkább azt), és vártam. És közben bíztam abban, hogy az állapotom javulni fog. És hogy mik is voltak a tünetek a lábdagadáson kívül? Feszes vádli, olyan beton kemény, hogy semmivel sem lehetett lelazítani, és fájt, mint egy éjszakai izomgörcsnél. A térdem is dagadt volt, és nagyon fájt az egész, kb. a jobb lábam másfélszer akkora volt, mint a bal. Nagyon ijesztően nézett ki.

A Bondi beach-es nap után éreztem, hogy ez itt már valami nem jól van, de hívogatott Sydney, a kórházi és biztosítós procedúra meg annyira taszított, hogy úgy voltam vele, vágjunk bele óvatosan a városnézésnek. Bevonatoztunk a Circular Quay-hez, majd onnan elsétáltunk a Millers Point-hoz, ahonnan csodás a panoráma a Sydney Harbour Bridge-re. Na ide én már nem mentem el, megvártam Zs-t egy padon. Aztán átsétáltunk a hídon, felmentünk a Pylon kilátóba, ahonnan hihetetlen panoráma tárult elénk az öbölre, a városra és az Operaházra. Innen a tervek szerint átsétáltunk a túloldalra, ahonnan vissza akartunk hajózni az Operaházhoz. Ekkor mondtam Zs-nek, ha van a híd végénél egy patika, menjünk be oda, megmutatjuk ott valakinek, és meglátjuk, mit mond rá.

Szerencsénkre pont volt egy ott, be is mentünk, látszott rajtunk, hogy tétovázunk picit, így hála az égnek egy kedves patikus hölgy megszólított minket, kérdezte, miben segíthet. Elmondtam neki, mi a helyzet, ránézett a lábamra, egyből leültetett, hogy nézzünk egy vérnyomást, de szerinte nem az a baj. Azt mondta, minden jel arra utal, hogy ez mélyvénás trombózis. Csak az egyik láb dagadt, fáj, kemény, így csak az a kérdés, hogy hol van a vérrög. Ő azt javasolja, menjünk be a kórházba, itt van a közelben egy jó emergency. Ne várjunk, mert ha közel egy hete nincs javulás, nagy baj lehet, ne kockáztassunk, ráadásul mindjárt itt a karácsony, akkor minden sokkal nehézkesebb lesz. Na, ez eléggé rám hozta a frászt. Zs megnézte, hogy jutunk oda, gyors telefon a banknak, hogy a biztosításom tuti rendben van-e. A telefonos megerősítés után elindultunk a Royal North Shore Hospital ER-jére.

A thaiföldi koronavírusos kaland után ezek nem a kedvenc programjaim, de itt már én is beláttam, lehet, tényleg nagy a baj, és az életemet kockáztatom, ha most nem megyünk el orvoshoz.

A sürgősségi osztály kicsit más, mint amit mondjuk már többször is volt szerencsém megtapasztalni itthoni kórházakban. Egy kedves hölgy fogadott, elmondtuk, mi van, adott sorszámot, kérte, hogy üljünk le, és várakozzunk, míg nem szólítanak. Voltak székek a váróteremben, és elég szék volt mindenkinek. Itt is volt telefontöltő állomás, tiszta WC, szendvics-, kávé- és üdítőautomata, ami segíthet átvészelni a váratlan várakozást. Kb. fél-egy órát várnunk kellett, ekkor szólított egy orvos, gyors kikérdezés, állapotfelmérés, vérnyomásmérés, hőmérés (nyelv alatt pill-pakk gyorsan), majd küldtek minket a betegfelvételhez, ahol már azt, hogy egyáltalán szóba állnak velünk, ki kellett fizetni.

Nem sokkal ezután szólítottak is, bevittek egy nagy vizsgáló részbe, ahol rengeteg beteg volt, fotelekben (!) ültek és vártak a további vizsgálatokra. Engem egy sarokban lévő vizsgálóba vittek, jött a doktornő, elmondtunk mindent, ránézett a lábamra, és ez alapján ő is azt mondta, hogy nagy a valószínűsége a trombózisnak. Gyorsan vért vett, azt elküldte a laborba, aztán gyorsan jött egy másik nővér, ő csinált egy EKG-t, kaptam 90 ml Clexane-t gyorsan, biztos ami biztos alapon, aztán kiültettek minket a váróba a többiekhez. Itt nem csak a beteg tud ülni, hanem mellette van egy szék, ahova a hozzátartozó is leülhet. Tök jó fej dolog, amúgy is feszült ez az állapot, jó ezeket kényelemben tölteni, nem a folyosón állva vagy a hideg, koszos lépcsőn ülve, ahogy otthon.

Időközben elküldtek egy kontrasztanyagos tüdő CT-re is, mert a köhögés miatt (az is van) ki akarták zárni, hogy nehogy már a tüdőembóliánál tartson a folyamat. Oda is egy kedves ápoló átkísért, az egész képalkotó vizsgálat rész tök profi volt, kedves volt mindenki, és gyorsan intézték a dolgokat. Amúgy az egész ER karácsonyi díszben pompázott, és ilyen színes szivárvány színű csíkos festés volt a falon, a függönyök olyanok voltak, tök barátságos volt az egész, nem olyan rideg, mint az otthoni kórházi folyosók/vizsgálók.

Vicces volt, valamiért nem csak mi voltunk aznap ott magyarok az osztályon. A betegfelvételnél egy hölggyel találkoztunk, míg pedig vártam a CT-re, egy magyar bácsi és a fia voltak ott, és várhattak talán koponya RTG-re. Ők biztos nem turisták voltak, mint mi, de milyen érdekes, hogy pont egyszerre sodort minket oda a sors.

A CT után visszakísértek minket a várakozóba, és vártuk, mit mutatnak az eredmények. Már vagy 8 órája várakoztunk, amikor végre jöttek, és mondták, hogy nem egyértelmű, mi a helyzet. A laborértékek gyulladást mutatnak, és picit magasabb is a D-dimer érték, mint a normális, de hála az égnek a tüdőembóliát ki tudják zárni. Viszont nincs a hétvégén olyan UH-vizsgálat, amivel végig tudják nézni, hogy hol lehet bármi baj a lábamban, ezért menjünk el másnap egy magánintézménybe, ahol ezt meg tudják csinálni, ne várjuk hétfőig ezzel, szorít az idő. Mondtuk, hogy jó, elmegyünk. Természetesen az elvégzett vizsgálatokat pluszban kellett fizetni, amit elméletben a biztosító átvállalt, de nem lennénk meglepve, ha hamarosan érkezne a számla.

Hazavonatoztunk a hotelbe, elintéztük a papírmunkát még gyorsan a biztosítóval és lefeküdtünk aludni. Zs egyből bealudt, én sajnos nem, mert egész éjjel az járt a fejemben, hol lehet a vérrög és vajon ha van, éjszaka eléri e- a tüdőm. Nagyon féltem.

Reggelre megjött a válasz a biztosítótól, hogy a magán kórház költségét nem vállalják, menjen vissza az állami kórházba, ahol voltam. Ugye ott csak 2 nap múlva tudták volna ezt a szükséges vizsgálatot megcsinálni, így úgy döntöttünk, elmegyünk oda, amit javasoltak, nem akarunk kockáztatni. Gyorsan összepakoltunk, beadtam a kórházban kapott 90 ml Clexane-t és mentünk is Sydney külvárosába a Wise klinikára. Ott is nagyon kedvesek voltak, az ottani orvos is látva a lábam azt mondtam hogy ez nagyon arra hajaz, hogy ez mélyvénás trombózis, a kérdés szerinte is az volt, hogy hol lehet a vérrög. Az ultrahang vizsgálatra hamar behívtak, az orvos nagyon alaposan átnézett mindent, vagy 10 percig vizsgált. Mikor mondta, hogy készen vagyunk, kérdeztem, hogy mit lát. Azt felelte, hogy egy kb 15 cm nagyságú baker-ciszta kidurrant a térdemben és ami abban volt folydék, az áradt szét mindenhová a lábszáramban és a bokámban, okozva a feszülő, fájó érzést és a lábdagadást. Uhh, remek, egy óriási kő esett le mindkettőnk szívéről. Akko rez “csak” egy ciszta miatt van. Hála az égnek.

Kérdezték, tudtam-e róla, hogy ez van, mondtam, hogy foglalmam sem volt a létezéséről. Mondta az orvos, hogy jó, hogy eljöttem, merrt ennek a tünetei teljes mértékben megegyeznek a mélyvénás trombóziséval, és az utóbbit csak akkor lehet kizárni, ha megtörténtek a vizsgálatok. Teendő nincs vele, pihentetés max, 3-4 hét, mire visszaáll minden az eredeti állapotba. Vízhajtó sm segít, mert nem kardiovaszkuláris a probléma, így csak a türelem segít és a szervezetem öngyógyító ereje.

Azóta óvatosan nyomom a városnézéseket/kirándulásokat. Talán végre most már látszik javulás, aminek nagyon örülök. Hálás vagyok a patikus hölgynek és minden orvosnak, aki a segítségemre volt, hogy kiderüljön, mi a gond. A biztosító felé kevésbé van ilyen érzésem, se nem voltak segítőkészek, se nem válaszolnak most sem a költségek megtérítése kapcsán. Ez egy jó harc lesz még velük.

Tanulság a fentiekből, nem érdemes várni a végsőkig és kell egy jó biztosítól, aki valóban segít, ha baj van. Az enyém nem az (privát üzenetben szívesen megosztom, kivel NEM szabad biztosítást kötni.