Egy újabb egész napos út kellett ahhoz, hogy az Airlie Beach-től eljussunk Ausztrália észak-keleti csúcsába, a Daintree NP-be, ami a világ legrégebbi nedves trópusi esőerdeje. Ráadásul itt Zs próbált meg szigorúbb lenni magunkkal, hogy tényleg időben induljunk el, nem szeretné, hogy sötétben vezessünk egy ilyen helyen.

Na hát az út a szokásos volt, hosszú, mint ezek az utak mindig. 760 km és 10 óra folyamatos vezetés. Nem is állunk meg sokszor út közben, csak azért, ami a legszükségesebb. Egyszer estebédelni (remek lasagne-t ettünk egy benzinkútnál), aztán egy út melletti kisbódénál, ahol banánt árulnak 2 dollárért/kg (ez nagyon jó ár, mert a boltokban a banán kilós ára 4-4,5 dollár között mozog), ráadásul becsületkasszás a rendszer és bankkártyával is lehet fizetni, végül pedig a Coles-ba szaladunk be elintézni a bevásárlást. Bár mindenhol sietünk, azért csak sikerül megcsúszni az idővel. Hamar az idő kerül szóba, más aspektusból nézve az elég rossz.

Csomószor esett út közben az eső és mire a komphoz érünk, akkor is lóg újra már az eső lába. Pillanatok alatt átérünk, már csak kb. 35 km van hátra a dzsungel szállásig, ami nem tűnik soknak, de végül esőben, sötétben, kanyargós utakon, útépítéseken vezet az út, ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Az esőnek köszönhetően rengeteg a béka az úton, úgyhogy az sem segít, hogy őket kerülgetjük, vagy épp ki kell szállni és kedvesen eltessekelni őket az út közepéről. Ezért szerettünk volna még világosban odaérni, hogy ezt elkerüljük pont, mert az esőerdő állatvilága épp szürkületkor élénkül meg, amúgy is elképesztő mennyiségű elütött állatot láttunk az utak mentén, nem szerettünk volna mi is ilyesmibe belefutni önhibánkon kívül, ráadásul pont ott, ahol ezek a kedves dzsungellakók tömegesen élnek. Mire a PK’s Resorthoz érünk, már szakad az eső.

Recepció nincs már (este 8-kor), így a bár felé vesszük az irányt, ott kell intézni a becsekkolást. Elsőre igazán kellemesnek tűnik a hely, szól a zene, billiárdoznak éppen páran vagy a teraszon ücsörögve söröznek, ugyanis egész sokféle sör van csapon. Ekkor még úgy gondoljuk, hogy de jól fog esni egy korsó sör így a nap végén, de előbb tudjuk le a bejelentkezést. Egy ember van a pultban, kis vékony fülbevalós férfi, morózus tekintete a fáradt lelkünk mélyébe hatol.

Mondjuk, hogy bejelentkeznék, elkezdi keresni a kulcsunkat, odaadja, majd mond pár dolgot, nem túl kedves stílusban, amit nem értünk egyrészt amiatt, ahogy beszél, másrészt pedig a hangos zene miatt. Úgy voltunk vele, hogy ez ne vegye a kedvünket az első itt töltött éjszakától el, igyunk egy sört. Forgatjuk az árlistákat, mindenre van megadva ár, csak a 8 féle csapolt sörre nem. Gyorsan felmérjük, hogy ezzel az emberrel sokra nem jutunk, így hagyjuk a fenébe az egészet. Ráadásul Zs megfogadta, hogy többet nem eszünk/iszunk olyan helyen, ahol nem látunk árakat, így ez is közrejátszik végül a közös döntésben, hogy húzzunk inkább a bungiba és feküdjünk le aludni. Az esőben igyekszünk a legközelebb parkolni a szobánkhoz és gyorsak is lenni és nem szanaszét ázni a nap zárásaként. A szoba amúgy egészen jó, végre nagy ágyunk van, a fürdőszoba is újszerű és tiszta. Egy hátrány van csak, hogy nincs egyáltalán wifi-je a szállásnak, mondjuk így legalább a telónyomkodás helyett a könyvolvasás lesz a nyerő esténként.

Igen hamar elalszunk, de az éjszaka kicsit “zaklatott”. Egész éjel, akárhányszor felébredek, azt hallom, hogy ömlik az eső. Csak úgy kopognak az esőcseppek a bungik tetején, semmi szünet nincs benne, egészen félelmetesen hangzik. Néha félálomban azon jár a fejem, hogy fogunk másnap bárhova is menni, ha ilyen rossz lesz az idő. Szerencsére mire felébredünk reggel, az éjszakai esőzésnek csak annyi a nyoma, hogy minden csurom vizes és óriási pocsolyák vannak mindenféle. 8-tól van reggeli, összekapjuk magunkat és elindulunk megnézni, mit is adnak majd. A hely világosban sokkal hangulatosabb, mint este. Egy nagyon szép dzsungel közepén van, kár, hogy nem rendezett, mert az sokat dobna rajta.

A reggeli a bár részén van, menüválasztós, egészen jónak tűnik amúgy. A rendelést egy másik fura alak veszi fel, illetve még van egy harmadik érdekes fazon is, aki látszólag a staffhoz tartozik, azt beszéljük, elég érdekes népség dolgozik itt. Kiválasztjuk az ételeket, míg várunk ezeknek az elkészülésére, sétálgatunk a teraszon és fotózzuk a resort páváját, aki nagy nyugalommal grasszál az asztalok között. A csipogó jelez, Zs megy az ételért, egészen jót választottunk, bár jól lakni ettől a mini adagtól nem fogunk. A terasz előtt van amúgy egy egészen nagy medence is, de napfényben olyan rettenetesen koszos, hogy semmi kedvünk nincs benne fürdeni, pedig délutánra ezt terveztük volna.

Így végül elmegyünk a három rövid kis túránkra, ami teljesen könnyedén lesétálható. Ezek rövid boardwalkok voltak, az esőerdő és a mangrove határán. A mangrove egy olyan “erdő”, ami a sós vízben nő, a növények mintha cölöpökön állnának, ezek kiemelik őket a vízből. Sok ilyen volt már szerencsénk látni Délkelet-Ázsia szerte. Azért ennek a mangrove erdőnek van egy fajta védelmi funkciója is. Ahol ezt pl. kiírtották, ott simán egy cunami letarolja a part menti világot, mint ahogy azt történt Phuketen is 2004-ben. Lett volna egy negyedik túra is amúgy, amit Zs tervezett, hogy megcsinálunk, de aztán lemondott róla, mert eleve egy oda-vissza túra lett volna, és a körtúrákat jobban kedveljük, másrészt elég nehéznek írták. Annak fényében pedig, hogy mi történt a lábammal, nem is tudtam volna végigcsinálni.

Mivel már a nap közepén jártunk, gondoltuk kávézunk egyet, de ezt az ötletet a kávézósok nem támogatták viszont, mert mondták, hogy nem nyitnak ki. Köszi. Na de legalább volt wifijük, így az internethez kötött dolgainkat gyorsan el tudtuk intézni. A szállásunkkal szemben volt egy nyitva tartó étterem, oda betértünk és elfogyasztottunk egy-egy jegeskávét, majd mivel újra kezdett esni az eső, úgy döntöttünk, visszamegyünk a bungiba. Itt amúgy olyan meleg van, hogy az ember egy helyben állva hatszor leizzad, így gyorsan megfürödtünk, ettünk egy-két falatot (mert a mi bárunkbnan már nem adtak semmit enni, mondva a lunch menünek vége, a dinner menü meg csak este lép életbe), aztán bedőltünk az ágyba. Zs olvasott egy picit, majd követve a példám, szunyókált egyet ő is.

Kb. este 6-kor kelünk, összekapjuk magunkat, hogy megnézzük, mi a vacsora menü. Nem vagyunk túl boldogok, mert semmi olyan nincs az étlapon, amit szívesen ennénk. Megkérdezzük a pultos embert, lehet-e enni a lunch menüből, ő pedig azt mondja, hogy felejtsük el, nincs. Na, ekkor Zs elszomorodik, mondja, hogy akkor ő nem eszik semmit, na ennek a fele sem tréfa (éhes pedig vagyok). Mondom, menjünk egy kört autóval a környéken, hátha valami még nyitva van, de nem járunk sikerrel. Na, mi legyen, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet, mikor is eszembe jut, hogy megkérdezem a kedves séf embert, hogy tényleg nem lehet semmit választani az ebéd menüből, ahogy a pultos állította. Ez a séf az egyetlen kedves ember a staffból, reggel már lebeszéltük vele, hogy a másnap reggelit fél órával hamarabb kérnénk, mert el kell indulnunk nagyon korán. Ezt meg is ígérte kedvesen, most pedig a kérdésünkre azt felelte, hogy a lunch menüből a fish&chips-et meg tudja csinálni, ha szeretnénk.

Mi eléggé boldogok vagyunk, ezt választottuk volna amúgy is. Megyünk a pultoshoz, hogy vegye fel a rendelést, ő pedig azt mondja, hogy márpedig fish&chips az nincs. Mondtuk erre, hogy megbeszéltük a séffel, ekkor elfintorodik, majd beletörődötten beüti a gépbe a rendelést. Fizetünk, aztán kimegyünk a teraszra, míg várjuk a vacsit. A F&C elég finom, jó adag is, van hozzá sali, szóval igen jó választás volt. A laptopok nálunk vannak, veszünk két gintonicot, és nekilátunk a hiányzó blogbejegyzések megírásának, hogy ha lesz újra internet, már csak fel kelljen tölteni. Időközben az eső újra elér, a dolgunk végével hazaszaladunk, igyekszünk sietni, hogy ne ázzon el mindenünk. Gyorsan összepakolunk, aztán alszunk, reggel korán kell keljünk, mert 10-re oda kell érnünk Port Douglasba, a Wildlife Sanctuary-ba, mert randink van a koalákkal!

Az eső éjszakára nem csitul, sőt mi több, jobban omlik, mint előző este, ilyet még sosem hallottunk. Éjjel többször azt álmodom, hogy ott ragadunk Cape Tribulationben, nem jutunk ki, az útfelújításoknál azokat a szakaszokat lezárják, mert a sok eső miatt földcsuszamlások vannak, és amúgy sem jár a komp. Nem mondom, hogy ez életem legnyugodtabb éjszakája. Ébredés után gyorsan összeszedjük magunkat, Zs megy a Zumiert, próbál annyira közel állni, amennyire csak lehet, hogy a folyamatosan szakadozó esőben ne ázzanak el a bőröndjeink, a cuccaink és mi magunk sem. Eléggé kihívás ez, de sikerrel abszolváljuk.

Reggeli időben készen van, megesszük gyorsan, és a kitűzött indulási idő előtt még 15 perccel már úton is vagyunk. Az eső folyamatosan szakad, továbbra is, most már mindketten izgulunk, hogy ne legyen semmi gond az úton. Nem jutunk messzire, egyszer csak látjuk, hogy az útra kiöntött egy kisebb patakocska, utat tör magának a rengeteg víz. Előttünk egy pickupos ausztrál megáll, majd visszafordul. Mondom Zs-nek, kérdezzük meg, mit gondol az átkelésről. Emberünk kedves, nyomja az aussie english-t ezerrel, de azért megértjük, amit mond. A lényeg pedig az, hogy még ha ezen az áradásos részen át is kelhetnénk most (kérdés, milyen mély és mekkora a sodrás), akkor ki tudja, hogy a többi, kb. 10 ilyennel mi a helyzet. És ha ott rosszabb, mondjuk, és vissza kéne fordulnunk, akkor lehet, csapdába esünk, mert addigra ez itt előttünk még nagyobb lehet, és akkor még a szállásra sem jutunk vissza. Szép kilátás, így kora reggel, ezen a ponton kezdem veszélyben érezni a randipartneremmel való találkozást, hogy nem fogunk odaérni a kialakult helyzet miatt. Az ember visszafordul, mi meg állunk az átkelő előtt, és lementünk, mi legyen.

Teszek egy kísérletet arra, hogy megnézzem, milyen mély a víz és mekkora a sodrás, végül is vietnami pacsker van rajtam, könnyen megoldható. Neki is indulok, de hát kb. 5 méter után visszafordulok. Esélyem semmi, és csak annyit tudtam kideríteni, hogy erős a sodrás, hozzátéve, csak nekem. Azért a kocsi mást bír el, mint én. A gyenge próbálkozás után úgy döntünk, hogy várunk. Hátha jön valaki szemből, akkor meglátjuk, hogy meddig ér annak az autónak a víz, megkérdezzük, mi van korábban, és ha ezek alapján úgy ítéljük meg, hogy menjünk, akkor nekiindulunk. Az idő most is szűk keresztmetszet, és ráadásul az eső folyamatosan esik. Mindenféle esőfelhőt látunk magunk felett, nem túl jók a kilátásaink. Egy turistabusz is érkezett időközben, de felmérve a helyzetet inkább sarkon fordultak és visszamentek oda, ahonnan jöttek.

Végül az ausztrál ember meggondolja magát, és azt mondja, hogy elindul. Felhívott valakit az egyik útfelújításnál (később kiderül, hogy amúgy ő épp odatart), és azok azt mondták, hogy később nem annyira gáz a szitu. Így legalább meg tudjuk nézni, hogy az ő autója mennyire merül el a vízben. Mivel ő pickupos kocsival van, nála nem annyira gáz a helyzet, de végül Zs úgy dönt, nekivágunk, úgy látom rajta, hogy mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a gyerekkori álmom teljesüljön, nem számít semmi akadály.

Kicsit izgulunk, mikor nekiindulunk, de nyugiban átvezeti az autót, hurrá, ezen túl vagyunk, megúsztuk száraz lábbal az átkelést. A többi necces részen is rendben átmegyünk, elköszönünk az embertől az egyik felújításnál, és haladunk tovább. Az, hogy reggel sikerült hamarabb elindulnunk, most nagyon jól jön, amúgy is ráhagyással terveztünk, de az extra plusz idő most különösen jól jött. Van szembe forgalom is, ez jó jel, akkor a komp is üzemel rendben. Oda is érünk, nemsokára érkezik a komp, kb. 5 perces az út, haladunk is tovább Port Douglas felé, ahol ma 10 órakor randink lesz a Wildlife Habitatban.

És hogy kivel? Hát nem mással, mint egy KOALÁ-val, akit majd jól szét fogunk ölelgetni!