Bár nem ellenőriztem le hogy valóban így van-e, de mivel egy 1.840 km²-es, vagyis kb 3,5 Budapest méretű szigetről van szó, fogadjuk el hogy valóban így lehet, és nem csak holmi ausztrál nagyotmondásról van itt szó. Ja, és persze az egész valóban homokból áll, eltekintve attól az igen kevés lebetonozott úttól, ami a sziget két resortja körül található. Nincs itt egy darab kő, szikla, kavics, semmi ilyesmi sem, csak homok, homok, és még egy kis homok.

És mivel csak homok van, és tényleg semmi más, ezért jól nem is lehet ide eljönni semmilyen más járművel, csak és kizárólag valóban négykerék meghajtású terepjáróval, vagyis úgynevezett 4WD-vel. De még azok közül is csak olyanokkal, amik kellően magas építésűek ahhoz, hogy ne akadjanak el a sok helyen tengelyig érő homokban. Nem is láttuk itt az otthon megszokott SUV-kat, azaz hobbiterepjárókat, az olyasmikkel itt nem sokra lehet menni, csak és kizárólag valóban komoly terepjáró képességgel rendelkező, jellemzően a nehéz terepre felkészített járgányokkal, igazi Outback Warriorokkal találkoztunk.

És ez nekünk is okozott némi nehézséget, vagyis hogy mégis hogyan is kellene eljutni ide. Azt biztosan tudtuk hogy nem szeretnénk semmiféle szervezett túrával, tehát kell nekünk is egy ilyen kocsi. Természetesen vannak erre specializálódott kölcsönzők, akik szintén természetesen igencsak pofátlan áron adják az autókat. Ami azt jelenti, hogy egy normal kölcsönzőhöz képest olyan ötszörös áron. Szóval először gondoltam hogy majd én okosabb leszek, bérelek valami szuper terepjárót egy rendes kölcsönzőnél, aztán azzal szépen átjövünk ide, de aztán sajnos elég hamar rájöttem hogy nem tudok okosabb lenni, lévén a rendes kölcsönzők nem engedik hogy átvidd az autójukat az ilyesmi szigetekre, még akkor sem ha az az autó éppen pont az ilyen körülményekre van kitalálva. Sakk matt. Már-már ott tartottam hogy hagyjuk az egészet a francba, ennyi macerát nem ér, van itt még sziget bőven, de aztán K nagy boci szemekkel közölte, hogy de ő mindenképp szeretné látni azt a gyönyörű strandot, ami a sziget keleti oldalán húzódik, szinte a teljes hosszában, és 75 mile beach névre hallgat, szóval nem volt más hátra mint előre, meg kellett találni a megoldást. Ez valóban kemény diónak bizonyult, az egész út szervezéséből ezzel foglalkoztam kb a legtöbbet. Mivel a Fraser Island éppen Szilveszter/Újévre esett, ami itt a legfőbb főszezon, ezért sok kölcsönzőnél már akkor, augusztusban nem volt autó erre az időpontra, vagy csak pár nappal később vagy előbb, amihez az egész programot át kellett volna szervezni. Felkutattam és írtam kb az összes létező kölcsönzőnek aki ezzel foglalkozik közel és távol, míg megtalálni véltem a legoptimálisabb megoldást, ahol is végül lefoglaltunk egy szép rózsaszín Toyota Land Cruiser Pradot.

Eljött hát a nagy nap, mely egyben az Úr 2024. évének legutolsója volt, fél hétkor kelünk, a kis hostelünkben héttől van reggeli, nekünk pedig 8:15-re a kölcsönzőben kell lennük, ahol is tartanak egy közel két órás eligazítást, elsősorban arról hogy hogyan is kell vezetni a homokban. Ez az eligazítás kötelező, és hiába is mondtam volna nekik hogy nekem ez nagyrészt felesleges, mivel komolyabb tapasztalatokkal rendelkezem a homokhoz igen hasonlóan viselkedő hóban való vezetésben, ráadásul nem holmi hiper szuper bárhol elmenő négykerék meghajtású terepjáróval, hanem 120-as Skodával, aminek ugye motor hátul, hajtás hátul, tehát mindenre alkalmas, csak ilyen körülmények között való közlekedésre nem. Közelekedni azonban mégiscsak kellett, akkor is amikor hó volt, és ha az embernek történetesen éppen 120-as Skodája volt, akkor 120-as Skodával közlekedett, és persze ugyanazzal a gumival amivel nyáron is, mert akkor még nem volt olyan úri huncutság hogy téligumi. Így lehetett hát olyan tapasztalatokat szerezni, ami néhány évtizeddel és néhány kontinenssel arrébb igencsak jól jött. Dehát Ausztráliának ezen a részén nem annyira ismerik a havat, a 120-es Skodát meg még annyira sem, így hát hiába is mondtam volna, azt sem értették volna hogy miről beszélek. Motor hátul? Hát ez meg miféle ufó lehet? Ekkora marhaság egészen biztosan nem is létezik.

Eligazítás tehát megvan, türelmesen végigüljük, átvesszük az autót aki a Pink Betty névre hallgat, majd irány a komp, negyed óra alatt ott is vagyunk, felsorakozunk a felhajtón, és várjuk hogy megérkezzen a hajó. Eddig azt hittem hogy valami komoly gépet kaptunk, de itt gyorsan rá kell jönnünk hogy minden relatív. Bár a kisebbik Land Cruiser, a Prado önmagában azért nem olyan kicsi, az egész útra bérelt Subaru Crosstrekhez képest kb kétszer akkora, de szinte eltörpül a többi, valóban hatalmas terepjáró és pickup között. A komp menetrendszerűen megérkezik, behajózunk, irány a sziget.

Kb 50 perc múlva meg is érkezünk. A kölcsönzőtől kaptunk egy igen pontos, órara lebontott itinert, mikor merre menjünk, mikor hol legyünk, aminek azért van jelentősége, mert a strandon leginkább csak apálykor lehet közlekedni, dagálykor eltűnik a part. Elővesszük hát az itinert, és becélozzuk az első állomást, a McKenzie tavat, ami egy édesvízű tó a sziget közepén. Itt a kompnál még van egy pár száz méter betonút, majd jöhet a homok. Előtte előírásszerűen megállunk, és leengedjük kicsit a kerekeket. A puhább gumi jobban tapad, könnyebb vele a homokban közlekedni. Valamint átkapcsolunk négykerék meghajtásra, innen kezdve már kelleni fog. Amint ezzel megvagyunk, bele is vetjük magunkat a dzsungelbe. Merthogy a növényzet itt erősen dzsungeles, a homokon hiába nem nagyon él meg alapból semmi sem, de vannak itt olyan speciális gombák és baktériumok, amik élhetővé teszik a homokos talajt a növények számára. Többek között ez teszi annyira különlegessé a helyet, hogy Unesco védelmet élvez. Kezdetben még nem túl vészes az út, az előző éjszaka esett hatalmas eső összetömörítette a homokot, így elég jól lehet rajta haladni, csak néhol vannak hatalmas pocsolyák, amiken szép óvatosan át kell kelni. Egy elágazást benézünk, így eltévedünk kissé, de viszonylag hamar rájövünk, megfordulunk, és nemsokára meg is érkezünk a McKenzie tóhoz. Ez az egyik legnagyobb attrakció a szigeten, egy valóban szép, mélykék vízű tó, fehérhomokos parttal, a nem túl jó idő ellenére mi sem tudunk ellenállni, gyorsan átöltözünk és fürdünk egyet. Ezután aztán célba vesszük a partot. A tó után már elég rossz az út, a tereprally időnként kezd átváltani triálba, óriási gödröket kell kerülgetni, illetve nem is nagyon lehet kerülgetni, mivel az út egyetlen nyomvonal, ha esetleg jön valaki szembe, akkor nincs más megoldás, mint hogy valaki visszatolat, amíg valahol kicsit félre nem tud húzódni. Ilyen körülmények között azért nagyon várjuk már hogy végre leérjünk a partra. A tótól 10-15 km, amit bő fél óra alatt sikerül megtennünk. Nem lehet tehát túl gyorsan haladni, a sebességkorlát a belső utakon amúgyis csak 30 km/h, de nem nagyon van olyan rész ahol ezt egyáltalán túl lehetne lépni. Lent a parton viszont már 80, de az egy teljesen más világ.

Szóval megérkezünk a túlpartra, a szigeten lévő másik resorthoz, itt is van némi betonos út, de ezen gyorsan átkelünk, és máris ott találjuk magunkat a 75 mérföldes strandon. Itt aztán rögtön élménnyé válik a vezetés, sőt, igazából egy igen nehezen leírható, hatalmas élménnyé. Apály van, a part egy kb 50 méter széles homoksáv, ami ilyenkor úgy funkciónál mint egy autópálya, csak sávok nélkül. Azon a részen, ahonnan nemrég vonult vissza a víz, a homok kemény, szinte mint a beton. Itt nincs is szükség négykerék meghajtásra, ki is kapcsolom gyorsan. Kijebb persze mély homok van, de oda nem megyünk ki, felesleges ott bukdácsolni amikor itt van ez a szuper rész is. Mindenki ezt használja, de nincs túl nagy forgalom, a sziget deli része felé megyünk, ez kicsit kiesik a fősodorból. Nekünk viszont itt van az aznapra foglalt szállásunk, ami a Brisbane-i egyetem által üzemeltetett kemping, benne többek között faházakkal, ahol az év utolsó napját töltjük. Közel vagyunk, kb 12 km onnan ahol lejöttünk a partra, és itt már valóban lehet menni rendesen, élvezzük a száguldást a strandon, 10 perc alatt ott is vagyunk.

A kempingben nincs az a hű de nagy tömeg, pár család lakókocsival, illetve a hátsó részben 8 db faház két-két szobával, és ebben az egész 8 db faházban egyedül csak mi vagyunk. Itt már sejtjük hogy nyugis egy szilveszterünk lesz. Mivel tudtuk hogy itt vacsorára nem nagyon lesz lehetőség, ezért K még reggel, az előző Airbnb-ben sütött fasírtot, ez most a remek szilveszteri vacsoránk, krumplisalátával és ausztrál pezsgővel. Közben besötétedik, fényszennyezés az nem sok van, így az óévet az ismeretlen déli égbolt bámulásával búcsúztatjuk. Igen hangulatos és egyben nyugalmas szilveszter, még térerő is alig akad, tényleg világvégi érzésünk van. És mivel szokás szerint eléggé fáradtak vagyunk, nem is nagyon erőltetjük a hosszas éjszakázást, 10 óra körül nyugovóra térünk, és átalusszuk magunk az újévbe.

Másnap 7 óra után ébredünk, kellemesen kipihenten. A dagály még csak most fog tetőzni, aznap 11 előtt nem lehet lemenni a partra, innen pedig nincs más út csak az, meg kell várnunk tehát amíg egy kicsit visszahúzódik a víz. Megreggelizünk, K visszafekszik még aluszni egy kicsit, én pedig lesétálok a partra, lássuk milyen is amikor dagály van. Hát valóban eléggé más a helyzet, a tegnapi széles parti sáv szinte teljesen eltűnt, csak a tetején, a dűnék alatt van némi homokos rész, ami viszont valóban mély homok. Mondjuk nem lenne lehetetlen itt menni, végülis épp ezért van a 4WD, de azért nem is olyan kényelmes mint amikor visszahúzódik a víz. Így inkább kivárjuk a 11 órát, egyébként is ez szerepel az itinerünkben, és akkor indulunk útnak. A mai nap végig lent leszünk a parton, megyünk szépen északra, a 75 mérföldes strandnak egészen a végéig, útközben pedig szépen megnézzük ami akad. Kezdetben még nem annyira kemény a homok, a víz még csak most vonult vissza, az autó csúszkál kicsit, tényleg pont mint a hóban. Az első megállónk egy amolyan kis kiszolgálóközpont, van itt benzinkút, étterem és kávézó, vegyesbolt, valamint pár ház amit ki lehet bérelni. Miebből a kávézó szolgáltatásait vesszük igénybe, és elfogasztunk egy újévi felárral terhelt jeges kévét. Kedves ausztrál szokás, hogy mivel az ünnepnapokon többet kell fizetni a dolgozóknak, azt nem ám a vállalkozók nyelik be, fizesse meg csak a vendég, hisz’ végülis érte vannak nyitva.

Mire innen tovább indulunk, a homok már újra olyan mint tegnap délután volt, kemény mint a beton, nem tapad annyira, lehet nyomni neki, és a négykerékmeghajtás sem kell már. Ezzel némi benzint is lehet spórolni, Pink Betty ugyanis igencsak szomjas kislány, minden logikával ellenkezően kedves rózsaszín motorházteteje alatt takarékos dízel helyett egy V6-os benzines szív dobog. Olyan korból származik ő amikor még a hasonló dögöket nem kizárólag dízelmotorral szerelték. Fogyasztása így olyan 20 és 25 liter között alakul, nem is tudom mennyi lett volna ha a kölcsönző útmutatása szerint végig négykerékmeghajtással közlekedünk…

A következő megállónk az Eli creek névre hallgató kis patakocska, ami mellett egy boardwalkon fel lehet sétálni kicsit, majd amolyan természetes lassú folyóként nagy gumikkal leecsorogni rajta. Már persze ha az embernek van olyanja. Nekünk ugyan nincs, de az aussiek készültek, mindenki ilyesmikkel szaladgál fel, majd csorog le. Először felsétálunk mi is, nézzük meg milyen is ez, és mivel jó mókának tűnik, visszasétálunk, átöltözünk, aztán szépen lelebegünk mi is, csak amúgy gumi nélkül. Egy menet azért elég volt belőle, gyerünk tovább.

Az Eli creekre még az eligazításon külön is felhívták a figyelmünk, hogy az ezen való átkelés rendkívül veszélyes, itt történik a legtöbb baleset, nagyon vigyázzunk! Ehhez képest egy kb 10 méter széles patakocska az egész, a legmélyebb részén sem ér tengelyig sem a víz, nem okoz semmiféle problémát, szépen lassan gond nélkül átkelünk rajta. Persze ha valaki nagyon hülye, és megpróbál átrongyolni rajta 80-nal, akkor valóban okozhat gondot, de azért egy minimális józan ész is elég ahhoz hogy ne így csináljuk. Ezeknek a riogatásoknak pedig azért megvan a maga veszélyük. Az eligazítás jórészt arról szólt, hogy ez milyen veszélyes, meg az milyen veszélyes, ezt ne csináljuk, azt ne csináljuk, meg még azt se csináljuk, mert mekkora baj lehet belőle. Ehhez képest eddig még nem találkoztunk valóban komolyan veszélyes helyzettel, és spoilerezek, de a későbbiekben sem fogunk. És ezzel csak az a baj, hogy ez így pont olyan mint a pásztorfiú meséje. Ha mindenre azt mondják hogy mennyire veszélyes, és az ember már a sokadiknál jön rá hogy lóf@szt, akkor hagyja a francba a mindenféle óvatosságot meg elővigyázatosságot, aztán ha egyszer tényleg találkozik valamival ami valóban veszélyes, akkor pont ugyanúgy fogja megszívni mint az a bizonyos pásztorfiú, aki annyiszor kiáltott farkast, hogy mikor valóban jött a farkas, már senki sem rohant segíteni.

Megyünk tovább a parton, és nemsokára megérkezünk egy jó nagy hajóroncshoz, ami valaha az HMAS Maheno volt. Amolyan cruise hajóként kezdte pályafutását még a 30-as években, a háborúban kórházhajóként szolgált a csendes óceáni hadszíntéren, majd egy hatalmas vihar a partra sodorta itt a Fraser Islanden, és azóta is itt van, szépen lassan válik az enyészetté, közben pedig a sziget egyik látványossága.

Ezután már csak a 75 mile beach legészakibb pontja van hátra, ahová egy újabb kb fél órás futam után érkezünk meg. A pálya itt a legjobb, a víz már rég visszavonult, jó széles a homoksáv, a legnagyobb gondot az okozza hogy ne nagyon lépjük túl a 80 km/h-t, egyrészt mivel itt még radarozni is szoktak, lévén valóban ugyanúgy funkcionál mint egy bármilyen más országút, másrészt mivel a nagy esők miatt sok a vízátfolyás, ezeknél pedig nem nagyon lehet látni hogy mennyire mélyek, és ha kicsit jobban mint kellene, akkor nagy sebességnél eléggé meg tudják dobni az autót, valami olyasmi eredménnyel mint Jean-Pierre Fontenay legendás balesete a (ha jól emlékszem) ’95-ös Dakaron. Ha valami valóban veszélyes lehet, és fel kell rá hívni a figyelmet, akkor ez az.

A part legészakibb pontja a Champagne pools, pár természetes sziklamedence, amit dagálykor feltölt a tenger, és azon kevés helyek közé tartozik, ahol lehet fürödni anélkül hogy valami az ember életére törne. Mi ezt most kihagyjuk, nem annyira hivogatóak ezek a medencék, és ráaadásul a népsűrűség is túl nagy, így csak teszünk egy rövid körsétát ezen a részen. Visszafelé egy dingo állja az utunk, illetve dehogy állja, éppen valami élelmet keresne szegény, K-nál azonban hatottak a dingókkal kapcsolatos riogatások, merthogy ebből is kaptunk egy jó adaggal az eligazításnál, sőt, még egy botot is a kocsiba, azzal az intelemmel hogy bármikor kiszállunk, ezt vigyük magunkkal, mert a dingók rendkívül veszélyesek. A bot persze nincs nálunk, elöször még ezt is elhittem és elvittem, de mivel dingónak se híre se hamva nem volt, azóta nem, ezért K most csak áll rémülten, és nem mer elmenni a dingo mellett, pedig az nagyjából ránk sem hederít. Csinálok róla pár képet, és bár nem kérdeztem meg hogy lehet-e, de nem tűnik túl mérgesnek, leheveredik a homokba, így végül Ki is összeszedi a bátorságát, és csak elmegyünk mellette. Ezzel mára vége a programnak, nem maradt más hátra mint elhajtatni az aznapi szállásunkra, egy másik kempingbe itt a sziget északi részén, ahol is a lakosztályunk egy minden kényelemmel ellátott sátor lesz.

Ezúttal is nagyon jót alszunk, bár állítólag reggel voltak mindenféle zajok a szomszédok által generálva, de én nem ébredek fel rá. Ma fél órával később van a dagály, így elvileg csak 11:30-kor mehetnénk le a partra, de addig nem bírunk várni, 11 körül már elindulunk. A víz még eléggé fent van, a dűnék alatti homokban azonban lehet menni, de ide azért kell a négykerék. Van itt nem messze egy másik tó, ami ugyan nem szerepel az itinerünben, de mivel időnk van bőven, vagy legalábbis akkor még úgy gondoltuk, nézzünk meg. A parrtól 8 km a tó, de az út annyira rossz, hogy kb fél óra alatt érünk csak fel. És annyira sok értelme nem is volt, ez nem olyan szép tiszta kék mint a McKenzie, nem annyira hivogat fürdésre. De legalább láttuk ezt is.

Visszafelé ugyanúgy fél óra, és amint leérünk a partra, az eső is rákezd. Eddig is esett ugyan több kevesebb intenzitással, de most amolyan igazi trópusi eső kerekedik, az a dézsából öntős fajta. Ennek már a fele sem tréfa, hiába van még csak fél kettő, a kompunk pedig ötkor megy vissza, de ki tudja mit okoz ez a nagy eső, mennyire lesznek járhatatlanok az utak, indulunk inkább mielőbb, és a legrövidebb úton vissza, mert ha valamiért nem érnénk oda, akkor komoly gond van, hajó nincs több, itt ragadunk a szigeten.

A parton így is fun vezetni, a nagy esőtől a homok olyan mintha egy egybefüggő víztükör lenne, de a vízátfolyás még több lesz, még jobban kell vigyázni rájuk, főleg hogy a sűrű eső miatt látni is alig lehet. Gond nélkül visszaérünk a helyig ahol be kell fordulni a szigetet átszelő útra, eddig minden sima, csak egy kicsit lassabb. Itt gyors kétbetűs kitérő, aztán nekivágunk az út nehezebbik részének. Egy ideig magányosan bukdácsolunk a gödrökben, aztán egyszercsak autók tűnnek fel előttünk, és beigazolódik a félelmünk. Valaki valahol elakadt, és mivel az út itt is csak egy autó szélességű, így mindkét irányban áll a forgalom, még ki nem szabadítják valahogy. Ilyen körülmények között hiába a négykerékmeghajtás, a magas építés, az utak annyira nyomvájúsak, hogy még a komoly terepjárókkal sem nehéz elakadni, elég ha csak nem sikerül jól eltalálni a bakhátat egy emelkedőn. Várunk itt kb negyed órát mire kiszedik az elakadt autót, majd szépen eloszlik a dugó, mehetünk mi is. Út közben találkozunk még két - három ilyen esettel, mi azonban sikeresen megússzuk, Pink Betty veszi az akadályokat, és időre leérünk a komphoz. Itt a benzinkútnál visszafújjuk a kerekeket az aszfalthoz való szintre, beállunk a várakozók közé, majd nemsokára a hajó is megjön, mehetünk is vissza. Búcsút intünk a Fraser szigetnek, majd nem sokkal később Pink Bettynek is, visszatérünk ugyanabba a hostelbe ahol három nappal ezelőtt is aludtunk, és gyorsan nyugóvóra térünk, másnap az eddigi leghosszabb út, közel 900 km vár rank a következő állomásig.