Nem vagyok az a típus aki hamar feladná a dolgokat, sőt, épp ellenkezőleg, jellemzően még akkor is próbálkozok elérni az aktuálisan kitűzött célt/betervezett valamit amikor már racionálisan felesleges pörögni rajta, ez most mégis az a szitu volt amikor fel kellett adni. És hogy mit is? Hát az Adam’s peak megmászását.

A hajnali egyre betervezett indulást nagyjából sikerül tartanunk. Átkelünk a falun, veszünk még egy vizet, keresztülvergődünk a végeláthatatlan bazársoron. Hét kilométer a csúcs, a szintkülönbség 1100 méter. Nem tűnik túl vészesnek mondjuk egy Rinjani után, ahol csak az utolsó nap először 2500 méterről felmásztunk 3700-ra, majd onnan leereszkedtünk 900-ra. Viszont az emelkedés ezen a hét kilométeren nem igazán egyenletes, sokáig egész enyhe, a táv felétől komolyodik, majd a végén bedurvul, és kb méterenként emelkedik egy métert.

Kezdetben egész jól haladunk, főleg amíg lépcsők csak elvétve vannak, kerülgetjük a helyieket, itt még nincsenek is sokan. Aztán ahogy egyre inkább jönnek a lépcsők, úgy lassulunk mi is. K legendásan nem tud hegyet mászni, nehezen bírják a térdei, ás hát a gravitáció sem a barátja, már ha éppen le kell küzdeni. Mire eljutunk a legdurvább szakasz aljára, kezdem úgy érezni, hogy már 70 éves nénikék robognak el mellettünk mint a gyorsvonat. És eddigre már túl vagyunk pár nembíromtovábbvisszafordulok próbálkozáson is, amit némi rábeszélések árán, de közös erővel sikeresen hárítunk. Az utolsó ’ellenőrző pont’, egy rendőr állomás másfél kilométerrel a csúcs alatt van, viszont innen még 600 méter a szintkülönbség.

Itt azonban egyszercsak hirtelen bedugul a dolog. De úgy, hogy se té, se tova, a körút a reggeli csúcsban ehhez képest gyerekjáték. Amúgyis a zarándokszezon kellős közepén vagyunk, ráadásul vasárnap van, ilyenkor naponta ezrek gondolják úgy hogy nekik éppen most kell megmászniuk ezt a mindenki számára szent hegyet. Ez pedig azt okozza, hogy a felfelé vezető út egyszerűen bedugul. A lépcsők itt már amúgy sem túl szélesek, jó ha négy ember elfér egymás mellett, így hát felfelé tömött kettes-hármas sor, lefelé pedig a maradék helyen szivárognak az emberek. És állunk egy helyben, jó fél órát egy tapodtat sem mozdulunk, majd szép lassan átváltunk igen lassú haladásba, úgy kb fél perc per lépcsőfok. Egy előnye a dolognak, hogy nagyjából kipihenjük az eddigi mászás fáradalmait, viszont hamar világossá válik az is, hogy napfelkeltére nem nagyon érünk fel.

A tömeg előhozza a helyiekből a tolakodási ösztönt. Ezek az igen békés és kedves szingaléz emberek ugyanis azonnal üzemmódot váltanak és nekiállnak furakodni és tolakodni, amint meglátnak egy sort, ahogy ezt már a Fogtemplomban is tapasztalhattuk. Nekünk ez pedig nem annyira tetszik, mi is ide várunk, úgyhogy Á, aki közülünk épp a leghátrább áll, hamar átképzi magát önkéntes rendfenntartónak, és előbb csak rutinos helyezkedéssel tartja vissza a helyieket, majd ahogy azok egyre újabb trükkökkel próbálkoznak, végül már kénytelen egyet-kettőt szabályosan vissza is penderíteni, mire az adott alany tolakodási kedve azért csak alábbhagy. Jókat röhögünk azon, hogy Á be fog kerülni a sri lankai történelembe, mint az ember aki megtanította a szingalézeket sorban állni. Én közben legelöl a másik oldalt fedezem, a külső íven furakodókat próálom visszatartani, ami leginkább abban az esetben bizonyul sikeresnek, ha az illető épp mezítláb van.

Folyamatosan reménykedünk, hogy hátha csak valami útszűkület van, és utána majd újra begyorsul a dolog, de nem. A napkelte is a sorban ér, és sajnos egyre kevesebb a remény hogy egyáltalán feljutunk. Nemsokára elérkezünk egy táblához, ami után már korlát választja ketté a fel- és lemenő sort. Felfelé az alig haladó tömeg, lefelé csak szállingóznak. Néhány helyi fogja magát, és nekiindul felfelé a szembe sávban, mintha misem történt volna. Én pedig ezen a ponton elérkezek a türelmem legvégére, fogom magam és gyerünk utánuk. K ugyanígy tesz előttem. Á viszont nem akar bort inni, ha már egész eddig vizet prédikált, és Evel együtt maradnak a saját sorunkban. Mi innen kezdve haladunk normálisan, a sorban állók nem nagyon foglalkoznak velünk, úgy látszik ez itt egy megszokott dolog. Viszont látjuk azt is, hogy ez már nem fog változni, ilyen lesz egészen végig, és azért nem lenne szerencsés túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Kinézünk egy helyet, amit a kis térképünk kilátópontnak ír, és 100 méterrel előttünk van csupán, gondoljuk legalább odáig jussunk el. Aztán K egy kanyarral lejjebb feladja, de én legalább eddig el akarok jutni. Néhány lépcső még, kis szembeforgalom, és máris ott vagyok. Igazából semmi extra, csak egy hely ahonnan viszonylag jó a kilátás, de nem lényegesen jobb annál mint ahol K az imént megállt. A csúcs már csak 200 méterre van, és persze legalább ennyivel felettem, de látom hogy ez totál esélytelen. A sor gyakorlatilag áll, illetve ül, mivel semmi haladás nincs, az emberek üldögélnek a lépcsőkön. ezzel a tempóval ki tudja még mennyi idő lenne mire felérnénk, így hát itt jön el az a pillanat amikor belátom hogy nincs tovább, ez itt most nem fog menni.

Elindulok vissza, összeszedem Kt, majd Áékat is, és irány lefele. A sor vége nem sokkal alattunk van, szóval valszeg sikerült kifognunk egy rossz időablakot, valamint amint ez nem sokkal korábban kiderült, lett volna egy shortcut is, mégpedig éppen az utolsó rendőr posztnál, vagyis kb ahol beálltunk a sorba. Viszont erről semmilyen leírásban nem olvastunk, így hát fogalmunk sem volt róla. Ha arra megyünk, lehet hogy feljutunk…

A lefelé út már lényegesen könnyebb, bár ezúttal most E küszködik igencsak a térdeivel. Szép kis hikomat csapatunk van ;o) Ennek ellenére nem rajtunk múlt hogy nem jutottunk fel, tehát a teljesítményre nem lehet panasz, megállapítjuk hogy a sportérték azért kipipálható. Mire leérünk, remegnek is a lábaink rendesen. Számításaink szerint az 5500-ból legalább 4500 lépcsőt csak megmásztunk, márpedig ez oda-vissza azért nem annyira kevés.

Mire visszaérünk a guesthouse-ba, a reggelink már vár. Gyorsan bekapjuk, összeszedjük magunk, majd irány a busz. Amint visszaérünk az állomásra, épp indul egy szép piros Tata típusú ócskavas le Hattonba, de hely az már nincs rajta, így úgy döntünk inkább megyünk a következővel. Egyikünk sem érzi úgy hogy képes lenne végigállni a másfél órás ralit lefelé. Felkászálódunk hát a következőre, jó bő fél óra és indulunk is, majd másfél órás száguldás után ismét Hattonban vagyunk. Ha a vasúti menetrend bármit is érne, a becélzott vonatot épp lekéssük, de ez itt nem a shinkanzen, a menetrendhez képest úgy egy órával később jön. Ehhez képest a MÁV svájci óra.

Felzsúfolódunk, épp sikerül egy fél ajtónyi helyet szereznünk. Tudni kell, hogy ezen a viszonylaton az ajtó számít a legértékesebb VIP helynek, ugyanis itt lehet az ajtóban ülve utazni, és úgy bámulni a fantasztikus tájat, amiről ez a vonal méltán híres. Merthogy talán mondanom sem kell, hogy éppen úgy ahogy a buszok ajtaját, a vonatok ajtaját sem csukják be soha. Szimpatikus egy szokás ez is, teljesen felesleges mindent agyon szabályozni, aki annyira hülye hogy kiesik rajta, az magára vessen, majd kap egy jól megérdemelt Darwin díjat. Én kezdem a kört az ajtóban, a többiek egyelőre nem nagyon lelkesednek az ötletért hogy kiálljanak ide, de aztán látják hogy semmi vész, és kedvet kapnak ő is. Előbb K vált le, majd Á is kipróbálja. Bent a vagonban egy kínai csoport ül, ők nagyjából félútnál leszállnak, mi pedig kapunk az alkalmon és elfoglaljuk a helyüket, jól esik azért egy kis ülés.

Megérkezvén Haputalébe aztán határozott léptekkel indulunk a lefoglalt hotel felé, nem hallgatunk senkire és semmire. Pedig ezúttal lehet hogy kellett volna, úgyanis ahová a térkép a hotelt teszi, ott nem igazán van semmi. Tanácstalankodunk egy sort, érdeklődünk mindenféle tuktukostól, akik váltig állítják hogy ez bizony 3 km-re van a városon kívül. De ők szivesen elvisznek persze. Mi viszont nem hiszünk nekik, az nem lehet hogy ez annyira kint van, direkt a központba foglaltunk. Aztán persze kiderül hogy ilyen nincs és mégis van…

Egyszercsak megáll mellettünk egy mikrobusz, a sofőr határozottan minket keres, 4 vendég from Hungary. És mondja hogy elvisz a szállásunka, merthogy őt onnan küldték. Kicsit furcsálljuk a dolgot, de mi bajunk lehet, gyerünk. És a hotel tényleg a városon kívül van. Kezdünk baromira idegesek lenni, merthogy nem erről volt szó. Előkeríttetjük hát a tulajt, aki véltig állítja hogy nem az ő hibája, ő már többször szólt a bookingnak hogy javítsák ki a térképet, de csak nem sikerült. Hisszük is meg nem is, neki végülis nem olyan túl rossz azért ha azt hiszik róla hogy a városban van, ha pedig már egyszer ott vannak, csak nem mennek el. Viszont mi ezt kis híján megtesszük, de végül megállapodunk hogy kapunk egy grátisz vacsorát, valamint mikor és hova fognak fuvarozni.

Ezek után már elégedetten térünk nyugovóra, van mit kipihenni, még akkor is, ha a célt ezúttal nem sikerült elérni. Kicsit úgy érzem magam mint az a hegymászó aki az Everest csúcsától 100 méterre kénytelen visszafordulni, de kicsit azért nyugtat a tudat, hogy ez nem rajtunk múlott…