Mert mi is történik akkor ha nincs? Nos éppenséggel lehet rögtönözni is, ami előfordulhat hogy éppen tök jól sül el, de az is előfordulhat hogy úgy jársz mint mi, és gyakorlatilag elpazarolsz egy napot. És ez nem annyira jó, amikor az idő amúgyis szűkös...

Márpedig nekünk erre a napra nem volt tervünk. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz, ugyanis a terv az volt, hogy Kanchanaburiban van pár nemzeti park, szépen kinézünk egyet, aholis csinálunk egy rövidke kirándulást, mondjuk úgy trekkinget a dzsungelben. Igenám, de ez a kinézés valahogy mégsem jött össze. Nézegettünk ugyan párat, de vmiért egyik sem volt igazán jó. Vagy túl messze volt, vagy nagyon vad volt, és machete kellett volna hozzá, vagy vmi másért nem tűnt megfelelőnek, így végül úgy indultunk el hogy erre a napra nem volt meg a konkrét program. Gondoltuk majd rögtönzünk valamit.

Még előző este is a netet bújtuk, akad-e valami érdekes a közelben, és ki is néztük a Hellfire Passt, ami a híres halálvasút egykori útvonalán található, így mint II. világháborús emlék, engem különösen érdekelt volna, de jobban utánanézve azt is sikerült kideríteni, hogy mivel ez valahogy ausztrál kezelésben van (itt többségében ausztrál hadifoglyok dolgoztak és haltak meg), így karácsonykor sajnos zárva. Ez is kiesett tehát.

Reggelre végülis azt sikerült összehozni, hogy van itt ez a Srinagarind gát, amit tegnap már láttunk, a víztározó délnyugati oldalán pedig egy hasonló nevű nemzeti park, aholis van egy vízesés, nézzük meg hát azt, utána pedig visszafelé Kanchanaburiban akad egy templom, aminek az a különlegessége, hogy egy barlangon keresztül kell felmenni egy dombtetőre, ahonnan jó a kilátás, amint a dombtetőkkel ez gyakran előfordul, sőt, a barlang úgy kezdődik hogy bemész egy hatalmas sárkány szájába, ami igencsak giccses, annyira hogy talán érdemes lehet megnézni is. Végül pedig Bangkokban van még az igen érdekesnek hangzó UFO templom, ami ráadásul a reptértől nem messze van, megnézhetnénk esetleg még ezt is.

Nem sietjük el az indulást, szép kényelmesen megreggelizünk, összepakolunk, majd búcsút intünk a szuper kis úszó háznak, a kedves háziaknak, valamint Phuphuo-nak, a két hónapos kiskutyának, akivel K igencsak összebarátkozott a röpke itt töltött idő alatt. A vízesés úgy 70 km, viszont az út innen már a hegyek között visz, nem az a széles, lapos és többnyire egyenes mint eddig, úgyhogy alkalmam nyílik tesztelni a Yaris automata váltójának B fokozatát is, ami leginkább pont az ilyen dimbesdombos vidékekre van kitalálva, ugyanis azt tudja, hogy nem kapcsol fel olyan hamar mint a normál D, vagyis alacsonyabb fokozatban mássza meg az emelkedőket. Hát, nem tűnik egy kifinomult műszernek, manuálisan valahogy teljesen máshogy vált az ember mint ahogy ez csinálja. Nem érzékeli az emelkedő mértékét, kb mindig ugyanabban a fokozatban van. De még mindig jobb mint a D, ami viszont rögtön felkapcsol, így nagyobb emelkedőnél hamar elfogy az ereje, és hiába nyomod jobban a gázt, nem kapcsol vissza. Nade ennyit a technikai részletekről.

K büszkélkedik hogy milyen jó is hogy ébren van, mert így tudunk beszélgetni (két napja az ide vezető út nagy részét végigaludta), majd nemsokára persze elalszik, és csak akkor ébred fel amikor egy sorompóhoz érünk, ahol a belépődíjat szedik. 100 baht van kiírva, de a néni közli hogy igenám, de az a thaiokra vonatkozik, nekünk bizony 300 lesz az. A durva anyátok, meg a kib@szott diszkriminációtok. Nem elég hogy minden fiszfaszra belépődíjat szednek, külföldieknek mindez még 3x annyiba is kerül. Tanakodunk kicsit hogy mi legyen, aztán arra jutunk hogy láttunk már egy vízesést, ami ugyanúgy 7 szintes mint ez itt, elnézve a képeket nincs túl sok különbség, hagyjuk a francba. Szépen elb@sztunk vele vagy két órát, meg autózgattunk feleslegesen vagy 150 kilométert, dehát így jár az aki nem tervez előre...

Megfordulunk hát, és célba vesszük a sárkányos templomot Kanchanaburiban. Odáig az út eseménytelen, a forgalom elég gyér, és még K is ébren marad. A templom valóban elég giccses, úgy látszik itt ezt szeretik. Van pár szerzetes, néhány thai, valamint két fehér lány rajtunk kívül, meg csend és nyugalom. A domb teteje úgy gellérthegynyi magasság, felmászok a tetejéig, de Knak elég a kb a domb háromnegyedénél található kis szentély is. Végülis, a kilátás kb innen is ugyanaz. Kanchanaburit, meg a Kwai folyó híres hídját sajnos pont takarja egy másik domb, így a kilátás amolyan semmi különös, látjuk az alattunk lévő folyót, meg a síkságot Bangkok felé. Nem vesztettünk volna túl sokat ha ezt itt kihagyjuk.

Visszaereszkedünk szépen, 4 óra felé jár már, Bangkok, illetve az UFO templom úgy 150 km, a navi is két órát ír, sötétedésre éppen odaérünk. Gondoljuk mi. Lóf@szt értek oda, gondolja a bangkoki forgalom. És persze neki lett igaza ;o)

Egy darabig még megy minden rendben, haladunk szépen, a navi is tartja az érkezési időt 6 óra körül. K persze közli hogy sorry de leragadnak a szemei, de nagyobb gond hogy nekem is, úgyhogy megállunk egy 7/11-nél, beszerzünk némi kávét és csokit, ez szépen ébren tart. Nakhon Pathom felé megyünk vissza, pont amerre jöttünk, és kb abban a magasságban a forgalom elkezd igencsak sűrűsödni. Bangkok még 50 km, a templom 90, szóval csak a városban kell mennünk 40 km-t, és az ott még messze nem a széle...

Ráfordulunk a bevezető autópályára, egy ideig még nagyjából lehet menni, de aztán egyszercsak beáll minden mint a szög. Hát, 6 körül már qrvára nem érünk oda. Eddigre már sikerült teljesen felvennem a ritmust, valamint azt is hogy itt az a szabály hogy nincs szabály. Egészen tetszik a rendszer ;o) Az autópálya 3 sávos, plusz mellette van egy szervizút féleség, ami még kettő. Hol ez megy kicsit jobban, hol az, lehet váltogatni. Ha épp nincs lehajtó, nem gond, mert a felhajtón is pont ugyanúgy le lehet menni, és fordítva. Ez itt senkit nem zavar, a sávok is csak jelzés értékűek, forgalomtól elzárt terület pedig max a felfestésben létezik, a gyakorlatban az aszfalt az aszfalt.

Hamarosan kezdődik az elevated highway, ami az egész várost behálózó, úgy az 5. emelet magasságában futó fizetős autópálya rendszer, és a navi szerint erre itt fel kellene mennünk. Igenám, csakhogy ez itt most éppen le van zárva. Kezdek rosszat sejteni, amúgy sem könnyű kiigazodni itt a rendszeren, bár a navi mutatja hogy merre kellene menni, de amikor fent is van út, meg lent is, azt amúgy sem tudja kezelni, és amikor úgy 9 sáv van csak itt lent, akkor ember legyen a talpán aki eltalálja hogy itt most merre is kellene menni. A fenti pálya még talán segített volna, viszont a következő felhajtót annak rendje és módja szerint szépen elb@sszuk, így hát kezdetét veszi egy kis kevergés, ami egy cirka 25 milliós városba nem sok jót ígér.

Az érkezési idő persze stabilan növekszik, egy ideje már folyamatosan fél óra múlva fogunk megérkezni. Elkezdünk gondolkozni hogy tán mégsem kellene már elmenni a templomig, inkább egyből a reptérre, nehogy a végén még a gépet is lekéssük. Valahol számítottam rá hogy a bangkoki forgalom azért nem lesz egyszerű, de ekkorára nem gondoltam. A tartalék idő azért szerencsére elegendőnek bizonyul, a gépünk csak f11-kor megy, az autót elvileg 9-kor kell leadnunk, tehát ha f9-re kiérünk, az elég lesz. És úgy tűnik hogy 8 felé oda tudunk érni a templomhoz, vessünk rá hát legalább egy pillantást. K óvatosan bedobja hogy inkább ne, mert lekéssük a gépet, de itt már eltökélt vagyok, épp a reptér magasságában vagyunk, gépindulásig még 3 óránk van, és innen már haladós a forgalom is, nem lesz ezzel gond.

8 körül szépen oda is érünk, hát mit mondjak, tényleg mint egy UFO. Az egész környék le van zárva, egy sorompón lehet bemenni, az őrök qrvára nem értik hogy mit keres itt két farang ilyenkor, angolul meg persze egy mukkot se, de K a legszebb mosolyával értésükre adja hogy csak egy fotó, erre kedvesen beengednek. Fotó elkészül, mi megfordul, és most már tényleg irány a reptér. Közben bosszankodok hogy miért is nem ide jöttünk egyből, ez sokkal érdekesebbnek tűnt mint a sárkányos templom, dehát ugye aki nem tervez előre...

A reptérig már valóban nincs forgalom, csak amikor már odaérünk, a terminálnál van akkora dugó, hogy alig lehet haladni, beletelik jópár percbe mire áthámozzuk magunkat a ketteshez, aminek a 11-es kapujánál vannak a kölcsönzők, itt kell letenni az autót. Ezt gyorsan letudjuk, elvileg minden oké, azt állítják hogy két hét és felszabadítják a depositot is, reméljük valóban így is lesz.

Van még időnk egy gyors vacsorára, célbavesszük a titkos foodcourtot, ami alapvetően a személyzetnek szól, de azért be lehet menni, már ha tudja az ember hogy hol is keresse, de sajna pont zárnak. Ma valahogy semmi sem akar összejönni, és hol van még a vége... Az utasoknak szóló foodcourt viszont még nyitva, és szerencsére egy-egy normális kajálda is akad itt, nem csak Börger King meg Mekdonaldsz, úgyhogy az egyiknél be is nevezünk egy-egy csirkés rizsre, kb a legjobb amit eddig ettünk.

Utána kényelmesen elsétálunk a kapuhoz, ahol megállapítjuk hogy semmilyen eszköz nincs ami mérné a maximálisan megengedett 7 kg kézipoggyász súlyt, úgyhogy ezzel sem lesz gond. Ebbe a keretbe azért elég nehéz lenne beleférni.

Kis várakozás után gyors beszállítás, indulás időben. Kb a felszállás után el is alszom, és arra sem nagyon ébredek fel amikor a sztyuvi a leszállás előtt visszaállíttatja az üléstámlám. Akkor térek csak magamhoz amikor épp parkolunk be a kapuhoz. A terminálban nekilátunk fuvart keresni be a városba. Úgy terveztük hogy grab-bel megyünk (helyi über), de elég pofátlan árat mutat, úgyhogy kimegyek szétnézni taxi ügyben. Egyetlen csóka lézeng csak, aki semmit nem hajlandó engedni az elsőre mondott árból, így otthagyom. Elég érdekes ez a helyzet itt, Ázsiában valahogy nem ehhez vagyok szokva. Általában ahogy kilépünk a terminálból, egyből megrohannak a mindenféle fuvarozó kisiparosok, úgy kell levakarni őket, itt meg semmi.

Bent az épületben van egy transzferpult, érdeklődünk ott is a lehetőségekről, de a taxi drága lenne, a minibusz meg akkor indul amikor megtelik, arra meg nem tudnak mit mondani hogy ez mikor is lesz, így hagyjuk őket is, majd kerítünk valamit kint. Kint azonban már senki és semmi, így marad mégiscsak a benti pult, ahonnan már épp eljöttek a csajok, és a kinti ácsorgó sofőrökkel és egyéb ólálkodókkal együtt osztogatják el a maradék pár embert a minibuszokba. Rákérdezünk megint hogy mennyi is az annyi, és csodák csodája, rosszul mérik fel a helyzetet, kevesebbet mondanak mint elsőre. Nem is tétovázunk hát sokat, gyerünk.

Innentől minden rendben, legalábbis most még. Elkezdjük szépen kiszórni az utasokat, mi maradunk utolsó előttinek. A sofőr eddig nyílegyenesen ment mindegyik hotelhez, a miénk azonban kifog rajta, fogalma sincs hogy merre is lehet. Hát jó, akkor innen navigálok én, mutatom neki a telómon hogy merre is kellene, és mivel csak egyszer kanyarodik jobb helyett balra, hamar oda is érünk.

Hajnali egy óra van már, kezdünk fáradni, de végre itt vagyunk. Igen ám, de rajtunk kívül senki más, a guesthouse ajtaja pedig zárva. Hát, végülis sejtettem hogy ez lesz... Történt ugyanis, hogy még tegnap írtunk egy rövid levelet a szállodának, hogy mikor is érkezünk, tanulván az előző esetből, amikoris úgy kellett felverni a háziakat, az egyéb vendégekről nem is beszélve. Emellett – vesztünkre – érdeklődtünk a szobaszámról is, ha esetleg meg tudnánk mondani előre, mivel el kellett volna küldenünk a leszervezett másnapi transzferünknek. Mire ők válaszoltak, hogy ok, persze, semmi gond, menjünk csak amikor érkezünk, várni fognak, sőt, még transzfert is tudnak biztosítani. Mire mi megírtuk hogy igazán kösz, de az nem kell, már le van szervezve. Erre pedig írták hogy sorry, mégsem tudnak fogadni csak 9-ig, mert beteg a kislányuk, és a kórházban lesznek. Wtf, micsoda fordulat! Ha nem kell a transzferjük, akkor viszont beteg a kislányuk? Hát ez igazán érdekes. Mondtuk hogy ok, akkor viszont mi erről informálnánk a booking.com-ot, merthogy ugye rajtuk keresztül foglaltuk a szállást, hogy mégis akkor mivan. Meg is írtuk nekik szépen az egészet, elküldtük a teljes levelezést, hogy hát ezt azért mégse már, ugyan ha tennének már valamit. Ők pedig megírták, hogy egyeztettek a szállással, minden rendben lesz, várni fognak, csak írjuk meg nekik hogy mikor is érkezünk. Bár ezt egyszer már ugye megtettük, dehát ezen ne múljék a dolog, megtesszük mégegyszer. Nah ekkor már valami azt súgta hogy ez nem lesz ilyen egyszerű...

Állunk tehát a zárt ajtó előtt, sehol senki, csengő, ilyesmi még véletlenül se. Van viszont egy telefonszám, ami egyezik a máshol megadottal is, hívjuk hát fel, hátha. Hívjuk, hívjuk, de persze semmi. Jó, akkor hívjuk fel a bookingot. Nehezített pálya, hogy ugye karácsony van, és bár Angliában, ahová az ügyfélszolgálat száma szól, még csak délután 6, nyilván túl sokan azért nem dolgoznak ilyenkor. Ehhez képest 5 percen belül fel is veszik. Röviden felskiccelem a helyzetet, mondják ok, majd beszélnek velük, addig tartsam. Finoman az értésükre adom, hogy innen azért nem két fillér Angliába telefonálgatni, ugyan ha visszahívnának.  Vmi azt súgta hogy nekik sem fogják felvenni, és lőn, pár perc múlva hív vissza a csóka, hogy hát nem sikerült elérni őket, és ilyenkor az van hogy küldenek nekik egy levelet, amire fél órájuk van válaszolni, és ha nem válaszolnak, akkor intéznek valami alternatív megoldást. Mondom ok, ám legyen, de azért igyekezzenek pls, itt már hajnali f2 van.

Nyilván nem volt túl sok esély hogy válaszoljanak, dehát ha ez a protokoll... Közben elsétálunk a 7/11-be, magunkhoz veszünk némi vizet, majd lecsövezünk előtte, és várjuk hogy történjen valami. Letelik a fél óra, majd még egy fél, de még mindig semmi. Jólvan, ha nem hát nem, akkor keressünk valamit mi, majd leverjük a bookingon. Ilyenkor már persze nem túl sok minden van nyitva, de azért akad egy szálloda nem messze, ahol K addig nyomja a pulton lévő csengőt,

míg valahonnan előkerül egy amolyan recepciósféle, aki lehet hogy inkább csak éjjeliőr, mert angolul egy mukkot sem beszél. Ellenben igen segítőkész, és míg én megnézek pár helyet a környéken, fordítóprogram segítségével Kval letárgyalnak mindent. Lesz tehát szobánk, az ár is alig több mint két és félszeres az eredeti verzióhoz képest, de mindegy, úgyis behajtjuk a bookingon.

Már éppen a szobában cuccolunk le, hajnali 3, a bookinggal történt egyeztetés óta már két óra is eltelt, amikor is hívnak, ezúttal egy magyar ügyintéző, hogy megoldódott-e a dolog? Biztos a fáradtság tette, de valahogy mindketten sztoikus nyugalommal kezeltük az egész helyzetet, így hát nem is küldtem el rögtön szegény srácot az anyjába, csak röviden tájékoztattam a helyzetről. Aminek ő igencsak örült, merthogy aszondja hogy ők ilyenkor már nem nagyon tudnak mit tenni, amivel valszeg tisztában volt a kedves kollégája is, ezért inkább angolosan távozott, ráhagyva a dolgot, szóval milyen jó hogy ilyen szépen megoldottuk, és hogy mennyit is fizettünk ezért a szállásért? Mondom az összeget, jó, hát ez végülis nem is olyan sokkal több, küldjük el a számlát, majd megtérítik. Szuper, ezt én is így gondoltam. Érdeklődök még hogy és mi a helyzet a telefonköltséggel, mert azért összességében csak beszélgettünk vagy negyed órát, mire mondja hogy hát ők erre max 25 EUR-t tudnak téríteni. Mondom ok, annyi azért elég lesz.

Végre tehát van hol aludnunk, bár tekintve hogy a transzfer hétre jön értünk, ezt a pár órácskát már akár az utcán is kibírhattuk volna, éjszaka is volt 28 fok ;o)

A kompenzációval persze aztán volt még egy kis huzakodás, ők úgy gondolták hogy összesen 25 EUR-t fizetnek, mire K írt egy legalább 3 oldalas levelet, olyan részletesen és szívhezszólóan megírva a sztorit, hogy arra még a legkőszívűbb ügyfélszolgálati munkatárs is kapásból átutalja egy teljes havi fizetését, de úgy látszik a bookingnál még ennél is kőszívűbb munkatársak dolgoznak, mert ők továbbra is csak 25 EUR-t tartottak jogosnak, hogy ez fedezi a szállások árának különbözetét. Ezen a ponton pedig úgy gondoltam érdemes lehet közbelépni, különben K még a teljes napját azzal tölti hogy tovább színezze a sztorit, hiába mondtam neki hogy a kevesebb néha több, úgyhogy két sorban megírtam hogy igazán köszönjük, a szállások árkülönbözetét valóban fedezi, ellenben a telefonköltségeinket nem, melyre újabb 20 EUR-t lesznek kedvesek átutalni, és láss csodát, épp most érkezett a levél hogy az esetet ismét megvizsgálva úgy gondolták hogy megdupláznák az összeget, és 50 EUR-t utalnának.

Minden jó tehát ha a vége jó, márpedig végül csak lett szállásunk is, meg némi zsebpénzünk is, ezt az egész mizériát pedig felfoghatjuk egy újabb kalandnak, valamint tapasztalatnak, hogy mit is kezdjünk egy hasonló helyzetben, de azért a lényeg a lényeg, mindig legyen egy terved!