Sajnos eltelt a 12 napos japan utunk, szomoru szivvel szaguldunk 280 km/h-as sebesseggel Tokio fele Kiotobol, ahol majd atszallunk a repteri vasutunkra a Shinkaznerol es szaguldunk tovabb a Narita repter fele.

Elkepeszto ez a sebesseg, az ember a kozeli dolgokat eszlelni se tudja, olyan gyorsan haladunk el mellette. Amikor epp alagutban megyunk (van belole eleg), be is dugul a fulem, teljesen olyan erzes, mintha a foldhoz kozel repulnek. A vonat tok tiszta, a mosdok tisztak, wc papír, ules torlo, szappan, minden van. Amikor a crew (aki igazabol a kaller lehetne, de ugye o nem ellenoriz semmilyen jegyet sem, vagy hat ki tudja, mit ellenoriz, mert valami kutyut allanodan nez, lehet igy csekkolja, hogy a foglalt helyeken tenyleg ugy ulnek az emberek, ahogy kell) vegigmegy a kocsiban, belepesnel meghajol, majd amikor megy tovabb es kilep a kocsi vegen, megfordul es szinten meghajol. De ugyanezt csinalja a kis bufeskocsis kislany is.

A vonaton dohanyzo kabin, wc-k, crew szoba is van, soz, ha valaki rosszul lenne, van egy elvonulos kabin is, de oda csak a crew segitsegevel lehet bejutni. Az ulesek hattalmalajan fel van tuntetve, hogy hanyas ocsiban ulunk, elottunk, mogottuk mi van es abban mik talalhatok (wc, szemetes, stb).

Egy-egy nagyobb vasutallomas olyan, akar egy repter. Elkepesztoen sok indulo vonat van, beengedo kapuk, (tax free) boltok, plazak, kajaldak, stb, na es persze hompolygo tomeg.

Probaltuk osszehasonlitani az elmenyeinket mas utazasiank soran tapasztaltakkal,de nem lehet. Ez az orszag annyira egyedi es kulonleges, hogy nincs ertelme semmihez sem hasonlitani. El kell jonni es latni kell. Nekunk egy kicsit olyan volt, mint egy utazas a kozeli jovobe, amit valoszinuleg otthon mar nem fogunk megtapasztalni, milyen lesz. Erdekes erzes ez, Azsiat pont azert szeretem/szeretjuk, mert megvan benne a regi korok varazsa, amikor meg semmi sem tokeletes, funcionalisan minden uzemel, de nem a legfeljettebb szinten van, az otthoni allapotokat meg sem kozeliti. Ennek is van varazsa amugy, imadom, amikor, csak napi par orara van aram (pl Fulop-szigetek), vagy a vonat olyan rozoga es lassu (pl Burma), hogy orul az ember, hogy megerkezik oda, ahova szeretne.

Itt viszont neha ugy ereztem, hogy annyira toketeles minden, ami igazabol nem is lehetseges, de megis (Amerikaban nem ereztuk ezt). Az elmult masfel het alatt, minden igy tortent, ahogy terveztuk, szerettuk volna. A menetrendeket mindig pontosan betartottak, nem volt miert izgulnunk, hogy vajon tenyleg megy-e akkor a vonat, indul-e egyaltalan. Ha mi ott voltunk idoben, akkor minden okes volt.

A vonaton az ules siman hatradonheto ugy, hogy a szekunk hattamlajan levo kis lehajthato asztalka nem mozdul, így siman kenyelmes marad az a hatunk mogott ulonek, ha mi epp fetrengeni akarunk a szekunkben. Es akkora hely van ket ules kozott, mint egy repcsi business osztalyan.

Kicsit vonatfetisizta lettem az elmult idoben, ezeket a Shinkanzeneket nem gyozom kivulrol csodalni. Biztos szuper lenyugozo erzes lehet egy ilyet vezetni, az orra egyszeruen valami csodaszep, foleg a színes peldanyok, hat imadom oket.

A japanok amugy baratsagosak, de nem igazan baratkozosak. Igazabol vegig ugy ereztuk, hogy rank se hederitenek. Kb egy-ket kisgyerek bamult meg, de ha esetleg felnott tette ezt, annyira diszkreten csinalta, hogy fel sem tunt. Kiotoban egy nenike megallitott minket az utcan, (volt vagy 85 eves), kerdezte, honnan jottunk, majd mondta, hogy nagyon koszoni, hogy eljottunk a varosaba. Talan pont ezen a napon ebedidoben betertunk az egyik szupermarketbe enni, ahol ki lehetett ulni az utcara es elfogyasztani a megvasarolt dolgokat (legyen az szusi, dobozos leves vagy akarmi mas). Mellenk ult egy ferfi es beszedbe elegyedett velunk. Az angoljat neha ketten probaltuk megfejteni, de alapjaban tok jol elbeszelgettunk vele. Kedves volt es erdeklodo. Amugy, ha kellett epp segitseg, akkor segitettek szo nelkul. Egyik este epp jottunk haza a helyi kis vonattal Kioto nagy allomasarol. Leszalltunk, mentunk a csekk ponthoz mutatni a JR passunkat (ez ervenyes a JR vonalakra), de hat mar keso estel leven nem volt ott senki, aki ezt ellenorizte volna. Kis tanakodas utan, hogy most mi tevok legyunk, elindultunk at a kapun, de az nyilvan beazrult elottuk. Jott a kisebb ketsegbeeses, hogy most akkor mi lesz, hogy jutunk ki innen. Ezt latta egy fiu, aki epp az allomasra igyekezett, odajott hozzank es egybol latta, mi lehet a gond. A kapunal megnyomott egy gombot, az valoszinuleg hivott valami ugyeletes tisztet a Kioto allomason, elmondta neki, mi a gond, szolt az ember a hangszoroba, hogy akkor tegyunk be a passainkat a szkennerbe, meg is tettuk, le is csekkolta es mar nyilt is a kapu es mehettunk ki az allomasrol. Elkepeszto technika, megoldas, mi meg alltunk meglepetten es nevettunk, hogy basszus ezt el sem hisszuk, hogy ilyen letezhet egyaltalan.

Idokozben lassan megerkezunk Tokioba (2 es fel ora alatt legyurtuk a Kioto-Tokio tavot) es az ut haromnegyedet bambulassal toltottuk, lattuk a Fujit is napsutesben bucsuzoul.

A blogban kisebb valtozas lesz majd, ra kellett jonnunk, hogy mar nem tudjuk úgy irni, mint eddig. Egy-egy bejegyzes megirasahoz minimum 2 ora kell, aminek megirasa egy zsufolt, elmenyekkel teli faraszto nap utan eleg nagy kihivas. Emiatt nem is sikerult most az, hogy minden este irjunk valamit.

Ezentul valoszinuleg majd utolag irunk beszamolokat, mert nem szeretnenk abbahagyni a K&Zs nagy kalandjai irasat. Igy tobb kepet tudunk majd feltenni es nem osszekappottan irodott bejegyszeseket olvashattok majd. Remeljuk így is tetszeni fog a blog es maradni fog majd par olvasonk azert! :)